Nahát akkor most az van, hogy ismét és újra és újra rá kell jönnöm, hogy lósz@rt nem sikerült megtanulnom a nemizgulás művészetéből. Izgulok, és ráfeszülök a dolgokra. És már meditálni sem tudok, ma konkréte a fürdőszoba padlóján feküdtem egy uszkve 4 percet, és próbáltam lelazulva semmire gondolni. Aztán meg mégegyszer a ligetben a légzéses, kézzel lerázós történetet előadtam. Kicsit jobb. De fejben azért kurtára ott kell lenni, mert egyébként a józan eszemet is.
Merügye az emberben van egy ideális kép a családról, hogy mosolygó babácskával sétálunk kézenfogva, miután a megfőzött csodaebédet közösen elfogyasztottuk. Ühüm. Hát nem főzök, legtöbbször csak vánszorogni tudok már, amikor együtt megyünk sétálni - nekem az addigra a harmadik, és a babocs nemhogy nem mosolyog, hanem egyenesen üvölt. Mertpersze hasfájós, és emellé még nemalvós is. Napközben 30-40 perceket szundikál, a többit szinte végigsírja. Ringatni kell a senekét, azt szereti nagyon. De kitartásom eredményeképpen azokban a percekben, amikor nem álmos, és éppen nem kell pukkanatni, makkantani, valóban rötyög. És ez segít. Sokat. Mert azért nekem is olykor eltörik a mécses.... gyenge vagyok, pedig babocs egészséges, szép. És van. Szóval számat befogom, és ringatom a drága kis popóját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése