2012. július 19., csütörtök
Vége
Lezárom, nem írok többet a PICről, mert szerintem lassan kezdem elfogadni, hogy így indult az élet. Most azon vagyok, hogy kurvára jóvá tegyem neki, hogy a babocska jól érezze magát itt, velem, velünk. Nem vagyok a gyerekelkényeztetés híve, de most kiteszem a lelkemet ezért a kislányért. És csak rimánkodni tudok, hogy ne emlékezzen, vagy legalábbis enyhíteni tudjam.
Csak mert ha én emlékszem egy elvesztett ikerre, akkor ő is fog erre.
Csak mert ha én emlékszem egy elvesztett ikerre, akkor ő is fog erre.
2012. július 10., kedd
Anyatej a PIC-en
Ez most csak egy példa lesz arra, hogy én miért éreztem magam ultrapocsékul azon a másfél héten, amikor a PIC-re kellett járni.
Hogy milyen érzés az, hogy életemben először tej jön belőlem, és nem gyerek szívja ki, hanem valami félhülye védőnőnek álcázott vadbarom cuccog rajta egy kézi fejővel, miután már az első belövelléstől kőkeményre nőtt, na azt most nem ecsetelem. (mert miközben ott ülök az ágyon, a védőnő feltétlenül mindkét mellemet látni akarta a művelethez, közben a szobatársam pasija+nagybátyja és annak felesége, valamit a vizitelő orvos ezt nézi... hát a megalázásnak vannak fokozatai)
Szóval felviszem a PIC-re kijelölt látogatási időben a tejemet, akkor lecsesznek, hogy ezt így nem lehet, mert pasztörizálni kell, vigyem át egy egészen más épületbe, majd hozzam vissza, de oda csak du 14h00-ig lehet menni, viszont a tej meg legyen itt etetési idő előtt fél órával. Na kérdem, miért kell pasztörizálni, amikor itt vagyok, és frissen fejem a saját tejemet, steril fejővel, az ő steril üvegükbe. Másnap a főorvos asszony - amikor a mellének szegeztem a kérdést, hogy miért kell a tejemből kiszedni pasztorizálással a lényeget - rákérdez, hogy akkor ezekszerint Ön még itt van a kórházban? Hát igen mondom, de közben azt gondolom, hogy bassz, nem látod, hogy köntösben, hálóingben vagyok? Kicsit elvonul prézsmitál a többiekkel, és visszajön, kisüti, hogy akkor hozhatom a friss tejet félórával etetés előtt reggel 8 és este 8 között. Fű, hősnek érzem magamat, hogy ezt elértem... azt nem tudom, a többi anyuka miért nem, de nem az én ügyem.
Innentől azért komoly program volt, mert fejnem kellett, előtte sterilizálni, de a gyereket is látogatni... szóval el voltam rendesen foglalva, pihenni nemigen tudtam (3 nappal a szülés után), ha tudtam volna, akkor jöttek a látogatók.
Másnap megyek látogatásra. Új nővérgárda, már tudtam, hogy ez gáz lesz ám így. Az egyik bentfekvő anya valamit kérdez a tejjel kapcsolatban. Erre jön a nővérke, hogy dehát pasztörizálni kell, mert ő így nem adja oda. Na de mondom (mert nyilván egyből bele kell szólnom) a főorvos asszony azt mondta... de neki meg nem szóltak... akkor mondom hívja fel. És akkor jön egy fiatalabb orvoska, és odaszól a nővérkének, hogy ugyan hagyd már, a főorvos asszony csak azért találta ezt ki, hogy az anyukáknak legyen mivel elfoglalni magukat, úgysem adjuk oda, ez csak valami hülye pszichológia. Fú, teljesen elöntötte az agyamat a vér, és egbyől megkérdeztem, hogy ezekszerint a gyerekem meg sem kapja az anyatejet, amit hurcibálok neki? Tudják ők, hogy a WHO mit ajánl? stb stb? Mondták, hogy megkapja - de addigra már nem hittem nekik, elkeseredve, és teljesen magam alatt zokogtam végig a következő órát (csak annyit, mert utána sterilizálni kellett, majd fejni, majd vinni a tejet, hátha megkapja).
De volt, aki azt mondta, hogyne vigyek olyan sokat (30 ml), mert úgyis csak 5 ml-t eszik meg a babocs, és a többivel nem tudnak mit kezdeni. Hát mondom, azért én cska hozom, ami van, hátha egyszer csak többet enne, vagy maradjon éjszakára. "Csak nem gondolja az anyuka, hogy éjszaka is tejet kap?" Hát mondom miért nem? "mert nem friss" akkor hozok frisset "jajj, neeee, az anyuka csak pihenjen éjszaka, ne keljen fel" dehát fejnem fel kell kelni, ígyis-úgyis, csak így én öntöm ki deciszám a tejet... "nem, nem anyuka csak aludjon éjszaka, lesz elég dolga, ha majd hazajut a babocs"
Egy szó: agyfasz...
Hogy milyen érzés az, hogy életemben először tej jön belőlem, és nem gyerek szívja ki, hanem valami félhülye védőnőnek álcázott vadbarom cuccog rajta egy kézi fejővel, miután már az első belövelléstől kőkeményre nőtt, na azt most nem ecsetelem. (mert miközben ott ülök az ágyon, a védőnő feltétlenül mindkét mellemet látni akarta a művelethez, közben a szobatársam pasija+nagybátyja és annak felesége, valamit a vizitelő orvos ezt nézi... hát a megalázásnak vannak fokozatai)
Szóval felviszem a PIC-re kijelölt látogatási időben a tejemet, akkor lecsesznek, hogy ezt így nem lehet, mert pasztörizálni kell, vigyem át egy egészen más épületbe, majd hozzam vissza, de oda csak du 14h00-ig lehet menni, viszont a tej meg legyen itt etetési idő előtt fél órával. Na kérdem, miért kell pasztörizálni, amikor itt vagyok, és frissen fejem a saját tejemet, steril fejővel, az ő steril üvegükbe. Másnap a főorvos asszony - amikor a mellének szegeztem a kérdést, hogy miért kell a tejemből kiszedni pasztorizálással a lényeget - rákérdez, hogy akkor ezekszerint Ön még itt van a kórházban? Hát igen mondom, de közben azt gondolom, hogy bassz, nem látod, hogy köntösben, hálóingben vagyok? Kicsit elvonul prézsmitál a többiekkel, és visszajön, kisüti, hogy akkor hozhatom a friss tejet félórával etetés előtt reggel 8 és este 8 között. Fű, hősnek érzem magamat, hogy ezt elértem... azt nem tudom, a többi anyuka miért nem, de nem az én ügyem.
Innentől azért komoly program volt, mert fejnem kellett, előtte sterilizálni, de a gyereket is látogatni... szóval el voltam rendesen foglalva, pihenni nemigen tudtam (3 nappal a szülés után), ha tudtam volna, akkor jöttek a látogatók.
Másnap megyek látogatásra. Új nővérgárda, már tudtam, hogy ez gáz lesz ám így. Az egyik bentfekvő anya valamit kérdez a tejjel kapcsolatban. Erre jön a nővérke, hogy dehát pasztörizálni kell, mert ő így nem adja oda. Na de mondom (mert nyilván egyből bele kell szólnom) a főorvos asszony azt mondta... de neki meg nem szóltak... akkor mondom hívja fel. És akkor jön egy fiatalabb orvoska, és odaszól a nővérkének, hogy ugyan hagyd már, a főorvos asszony csak azért találta ezt ki, hogy az anyukáknak legyen mivel elfoglalni magukat, úgysem adjuk oda, ez csak valami hülye pszichológia. Fú, teljesen elöntötte az agyamat a vér, és egbyől megkérdeztem, hogy ezekszerint a gyerekem meg sem kapja az anyatejet, amit hurcibálok neki? Tudják ők, hogy a WHO mit ajánl? stb stb? Mondták, hogy megkapja - de addigra már nem hittem nekik, elkeseredve, és teljesen magam alatt zokogtam végig a következő órát (csak annyit, mert utána sterilizálni kellett, majd fejni, majd vinni a tejet, hátha megkapja).
De volt, aki azt mondta, hogyne vigyek olyan sokat (30 ml), mert úgyis csak 5 ml-t eszik meg a babocs, és a többivel nem tudnak mit kezdeni. Hát mondom, azért én cska hozom, ami van, hátha egyszer csak többet enne, vagy maradjon éjszakára. "Csak nem gondolja az anyuka, hogy éjszaka is tejet kap?" Hát mondom miért nem? "mert nem friss" akkor hozok frisset "jajj, neeee, az anyuka csak pihenjen éjszaka, ne keljen fel" dehát fejnem fel kell kelni, ígyis-úgyis, csak így én öntöm ki deciszám a tejet... "nem, nem anyuka csak aludjon éjszaka, lesz elég dolga, ha majd hazajut a babocs"
Egy szó: agyfasz...
2012. július 7., szombat
Orvosok, nővérek a PIC-en
Na, hát ez igen vegyes. Nekem főkként rossz tapasztalatom van, és most nem az orvosok és nővérek hozzáértéséről van szó (pedig van egy-két nővér, akinél azért ez felmerül). Mert mindenki profi, az orvosok kiváltképp, és öröm nézni, hogy milyen szeretettel tudnak fordulni a babákhoz, és hogy a főorvos asszony is odamegy etetni egyes babákat, vagy visszatolja a sérvüket adott esetben. A fiatalabb orvosok meg pláne. Meg ők azok, akik néha azért csak odajönnek hozzád, és mondanak egy-két ezt-azt a gyerekről. Persze azért jobb, ha kérdezel. Megtanultam, hogy specifikusan kell kérdezni, mert az, hogy mi történt a baboccsal az elmúlt 3 órában, számukra nem értelmezhető. De az, hogy: hányt-e? állt-e le a légzése? tudtak-e még szívni a PTX-en? kellett-e röntgenezni? mennyit evett? kapott-e beöntést? próbálták-e cumival? stb. megválaszolható. Ehhez viszont tudni kell, hogy ezt kell kérdezni. Ezt meg csak onnan tudod, hogy ha előtte valaki már elmondta. Azt hogy a babocs hányt egyik nap, csak onnan tudtam, mert valamelyik elpöttyintette. Utána mindig rákérdeztem. Értem én, hogy nem mondanak el mindent, de mégiscsak jogom van a gyerekhez, és jogom van tudni, hogy mi történik vele, még akkor is, ha attól csak megijedek, vagy hüledezek.
A nővérek meg... hát... egyrészt tudom, hogy nagyon kemény meló ez, amit ők csinálnak. És nyilván nem lehetnek kedvesek mindenkivel, mindig. De amikor dúlnak a hormonok, és látod, hogy a babád ott fekszik lekötözve, becsövezve, akkor minden mini-emberséghez simulsz. Az olyan mondatok, hogy "nem kéne azt a szegény gyereket annyit macerálni", amikor már egész éjjel arra vártál, hogy hozzáérhess, igen csak mellbe vágnak, szöges ostorral. Meg az "Anyuka most csak a szemével simogassa, mert nagyon nyugtalan volt eddig, sírt sokat, és szedálni kellett". És a többi... Tudom, hogy nekik érdekük, hogy a babocsok csendben nyugodtan maradjanak, a babáknak is jobb, ha alszanak, vagy be vannak nyugtatózva, mert kevésbé érzik, de mélységesen hiszek abban, hogy az én érintésem is igenis fontos. Illetve hátugye nem az enyém, hanem az anyáké. Bár többször volt, hogy csak egymás között zsolozsmáztak, hogy miért megyek minden alkalommal, miért nem hagyom már békén a gyereket (vagy őket??). Hogy hogy lehet az, hogy én még mindig bent fekszem a kórházban, amikor sima szülés után 3 nappal hazaküldenek, akkor biztos nem járnék be annyit.
Alapvetően az anyuk a szükséges rosszak, a küszöb alatt kúszva-magamat megalázva kellett kuncsorognom az infoért, és némi megértésért. Egyesével kellett a nővéreket megnyerni magamnak, mindegyikkel kicsit nyuszózni, jó pofizni, hogy még 5 percet hagyjanak a gyerekkel.
Ismétlem, megértem őket... de nekem ez nem segít, mert a lelkemet-szívemet ütötték-verték-rugdosták.
Ettől függetlenül hálás vagyok nekik, hogy gyógyítanak, mert nélkülük... bla bla
A nővérek meg... hát... egyrészt tudom, hogy nagyon kemény meló ez, amit ők csinálnak. És nyilván nem lehetnek kedvesek mindenkivel, mindig. De amikor dúlnak a hormonok, és látod, hogy a babád ott fekszik lekötözve, becsövezve, akkor minden mini-emberséghez simulsz. Az olyan mondatok, hogy "nem kéne azt a szegény gyereket annyit macerálni", amikor már egész éjjel arra vártál, hogy hozzáérhess, igen csak mellbe vágnak, szöges ostorral. Meg az "Anyuka most csak a szemével simogassa, mert nagyon nyugtalan volt eddig, sírt sokat, és szedálni kellett". És a többi... Tudom, hogy nekik érdekük, hogy a babocsok csendben nyugodtan maradjanak, a babáknak is jobb, ha alszanak, vagy be vannak nyugtatózva, mert kevésbé érzik, de mélységesen hiszek abban, hogy az én érintésem is igenis fontos. Illetve hátugye nem az enyém, hanem az anyáké. Bár többször volt, hogy csak egymás között zsolozsmáztak, hogy miért megyek minden alkalommal, miért nem hagyom már békén a gyereket (vagy őket??). Hogy hogy lehet az, hogy én még mindig bent fekszem a kórházban, amikor sima szülés után 3 nappal hazaküldenek, akkor biztos nem járnék be annyit.
Alapvetően az anyuk a szükséges rosszak, a küszöb alatt kúszva-magamat megalázva kellett kuncsorognom az infoért, és némi megértésért. Egyesével kellett a nővéreket megnyerni magamnak, mindegyikkel kicsit nyuszózni, jó pofizni, hogy még 5 percet hagyjanak a gyerekkel.
Ismétlem, megértem őket... de nekem ez nem segít, mert a lelkemet-szívemet ütötték-verték-rugdosták.
Ettől függetlenül hálás vagyok nekik, hogy gyógyítanak, mert nélkülük... bla bla
2012. július 2., hétfő
PIC - avagy a koraszülött intenzív
Hát ez egy olyan hely, amit nagyon sok tényezőre fel lehetne bontani - tán meg is teszem. Amikor először mentem a PIC-re, 9-re, persze vagy 10 perccel hamarabb ott voltam. Voltak ott más nők is, üldögéltek, beszélgettek, én a kezemet tördeltem, rágtam a körmömet, a hajamat téptem, és vártam ahogy ketyegnek a percek. Tökre meg lehet ismerni a kezdő PIC-ezőt, meg azt, aki már 50-60 napja jár be.
Átléptem az ajtót, és onnantól kezdve már csak "anyuka" megszólítással éltek felém. A babocs még mindig sapkában, orrán CPAP, kezei, lábai meggyötörve, kék-zöld véraláfutásosan. Ezentúl bármikor mentem, állandó félelemben éltem, hogy hogyan találom a gyereket, él-e még, és ha igen, akkor mit talált ki, mit mondanak majd az orvosok, nővérek, mi történt vele. Volt hogy hányt, volt, hogy szedálni kellett, volt, hogy lekötözték a kezeit, volt, hogy beöntést kapott, vagy éppen leállt a légzése, és erősen kellett stimulálni, hogy újra indítsa, besárgult, légmellet (PTX) kapott, nem tudták betenni a branült, mert minden vénája szétrobbant...
Rettegtem minden alkalomtól, amikor odamentem, mert nem akart javulni. Árgus szemekkel vizslattam a rákötött gépeket, megtanultam mi a szaturáció (mert eddig csak a Dr House-ban hallottam), hogy mennyi a normális szívverése egy ilyen csöppségnek, hogy mit jelent ha mennyi oxigén megy be a CPAP-on.
Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy jobb is, ha nem én felügyelem a gyereket, mert még valami baja lenne, maradjon inkább ott örökre.
Naponta háromszor mehettem be hozzá, elvileg negyed órára, de midnig több lett belőle. Bár állandóan ott akartam lenni, amikor ott voltam, nem tudtam mit tegyek, hogyan fogjam meg, miéhez lehet hozzáérni. Általában tenyeremmel a mellkasát simogattam, és a kezét vagy a lábát a másik kezemmel. Vagy ha már lehetett, a fejét. De nem ölelhettem magamhoz, csak egy hét után, akkor is csak 5 percre, felügyelet alatt. Mert elkezdett aztán javulni a helyzet... csak addigra én már lelkironcs voltam, a világ összes könnyét elsírtam.
Átléptem az ajtót, és onnantól kezdve már csak "anyuka" megszólítással éltek felém. A babocs még mindig sapkában, orrán CPAP, kezei, lábai meggyötörve, kék-zöld véraláfutásosan. Ezentúl bármikor mentem, állandó félelemben éltem, hogy hogyan találom a gyereket, él-e még, és ha igen, akkor mit talált ki, mit mondanak majd az orvosok, nővérek, mi történt vele. Volt hogy hányt, volt, hogy szedálni kellett, volt, hogy lekötözték a kezeit, volt, hogy beöntést kapott, vagy éppen leállt a légzése, és erősen kellett stimulálni, hogy újra indítsa, besárgult, légmellet (PTX) kapott, nem tudták betenni a branült, mert minden vénája szétrobbant...
Rettegtem minden alkalomtól, amikor odamentem, mert nem akart javulni. Árgus szemekkel vizslattam a rákötött gépeket, megtanultam mi a szaturáció (mert eddig csak a Dr House-ban hallottam), hogy mennyi a normális szívverése egy ilyen csöppségnek, hogy mit jelent ha mennyi oxigén megy be a CPAP-on.
Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy jobb is, ha nem én felügyelem a gyereket, mert még valami baja lenne, maradjon inkább ott örökre.
Naponta háromszor mehettem be hozzá, elvileg negyed órára, de midnig több lett belőle. Bár állandóan ott akartam lenni, amikor ott voltam, nem tudtam mit tegyek, hogyan fogjam meg, miéhez lehet hozzáérni. Általában tenyeremmel a mellkasát simogattam, és a kezét vagy a lábát a másik kezemmel. Vagy ha már lehetett, a fejét. De nem ölelhettem magamhoz, csak egy hét után, akkor is csak 5 percre, felügyelet alatt. Mert elkezdett aztán javulni a helyzet... csak addigra én már lelkironcs voltam, a világ összes könnyét elsírtam.
2012. július 1., vasárnap
Szülés utáni első éjszaka - egyedül
Szóval ott fekszem 2 órát egyedül szülés után. Ki vagyok merülve, az tény, és továbbra is pisilnem kell - szerencsére jön a szülésznő, aki segít eljutnom a slóra (bár mondtam neki, hogy minden úgy kezdődött, hogy nekem pisilnem kell, szóval nem biztos, hogy merek szólni neki). Hát a szülés utáni első pisilés azért nem túl jó, szóvá is tettem persze. Aztán beültet egy tolókocsiba, és megyünk megnézni a babocskát a PIC-re (Perinatal Intensive Centre) vagyis a koraszülött intenzívre. Betolnak, odatolnak egy inkubátorhoz, amiben egy baba fekszik kiterítve, fején sapka, orrán valami cső (jóval jóval később tudom meg, hogy ez CPAP), keze lába összeszúrkálva. Kapkodja a levegőt, szeme csukva, szinte halott. Nem nyúlhatok hozzá.
A doktornő valamit vartyog a gyerekről, de nem tudom mit, nem emlékszem. És közölték, hogy másnap reggel 9re jöhetek a gyerekhez, adtak egy halom papírt, hogy olvassam el, írjam alá. És ennyi, már toltak is kifelé.
Levittek a szobámba- itt töltök majd másfél hetet. Lefekszem, a szembe falon egy konnektor van, azt nézem. Azt nézem egész éjszaka, amikor irdatlan hatalmas vihar tör ki, ott csapkod a villám mellettem. És a babocs meg egyedül valahol, biztos sír nélkülem, és nincs aki megvigasztalja.
Nem aludtam egy percet sem. Fájt is a sebem, de a lelkem még sokkal jobban. Ha mehettem volna a gyerekhez, szarok a sebre, pattanok fel, és futok hozzá. Hihetetlen erő ez. Hajnali egykor kibattyogok a nővérkéhez, kérek egy fájdalomcsillapítót. Nővére nyilván sehol, így visszakecmergek az ágyba, és megnyomom a nővércsengőt. Jön is - én meg elkezdem a végeláthatatlan bocsánatkérések sorát, hogy hát nem is tudom mi itt a protokoll, nekik hogy lenne jobb, de próbáltam kimenni, csak nem volt ott senki, de nem akartam felébreszteni....
4kor lett véres a lepedőm, de vártam türelemmel 6ig, akkor kimentem, szóltam a nővérkének, hogy ki kéne cserélni, mert. Erre odabaszott egy léepedőt, hogy tessék, így 14 órával szülés után magamnak cseréltem a lepedőt ki. És elkezdtem készülni a 9 órára, amikor láthatom a babámat, úgy, becsövezve. Mintha randira mennék.
A doktornő valamit vartyog a gyerekről, de nem tudom mit, nem emlékszem. És közölték, hogy másnap reggel 9re jöhetek a gyerekhez, adtak egy halom papírt, hogy olvassam el, írjam alá. És ennyi, már toltak is kifelé.
Levittek a szobámba- itt töltök majd másfél hetet. Lefekszem, a szembe falon egy konnektor van, azt nézem. Azt nézem egész éjszaka, amikor irdatlan hatalmas vihar tör ki, ott csapkod a villám mellettem. És a babocs meg egyedül valahol, biztos sír nélkülem, és nincs aki megvigasztalja.
Nem aludtam egy percet sem. Fájt is a sebem, de a lelkem még sokkal jobban. Ha mehettem volna a gyerekhez, szarok a sebre, pattanok fel, és futok hozzá. Hihetetlen erő ez. Hajnali egykor kibattyogok a nővérkéhez, kérek egy fájdalomcsillapítót. Nővére nyilván sehol, így visszakecmergek az ágyba, és megnyomom a nővércsengőt. Jön is - én meg elkezdem a végeláthatatlan bocsánatkérések sorát, hogy hát nem is tudom mi itt a protokoll, nekik hogy lenne jobb, de próbáltam kimenni, csak nem volt ott senki, de nem akartam felébreszteni....
4kor lett véres a lepedőm, de vártam türelemmel 6ig, akkor kimentem, szóltam a nővérkének, hogy ki kéne cserélni, mert. Erre odabaszott egy léepedőt, hogy tessék, így 14 órával szülés után magamnak cseréltem a lepedőt ki. És elkezdtem készülni a 9 órára, amikor láthatom a babámat, úgy, becsövezve. Mintha randira mennék.
2012. június 28., csütörtök
A szülés... még itt is egészen jól vagyok
Aki szült, az tudja, aki nem, azt általában nem érdeklik a szülős történetek. Nem is részletezném, hogy mik hogyan voltak, csak a számomra fontosabb részeket emelném ki, rögzíteném, főként persze megintcsak terápiás célzattal.
Bár nem akartam, itt nem volt kérdés, volt borotválás, és beöntés is. Ez utóbbi jó volt, jó, hogy volt, egyrészt kicsit segít beindítani a fájásokat, másrészt nem rossz az, amikor a kitolási szakaszban nem izgulsz azon, hogy banyek, jön belőlem minden mindenhonnan. Jön így is, csak esetleg nem annyi. No.
Szóval beöntés közben ezt tudtam kérdezni a szülésznőtől: "És régóta csinálja? Mármint nem a beöntést, hanem a szülésznősködést." Borotválkozás közben pedig ezt: "És szereti csinálni? Mármint nem a borotválást, hanem a szülésznősködést." Szóval antré megvolt, szerencsére a szülésznőm kedveshiggadtjófej volt, örökre hálás leszek neki ezért, sokat hozzátett ahhoz, hogy ez jó élmény legyen. (a szülés, nem a borotválás, beöntés). Na túl voltunk rajta, utamra engedett (vissza a szülőszobába), mondta, hogy kezdődhet a menet. Mivel korababocs, ezért óránként negyedórára kötnem majd fel a CTG-re, és minden negyed órában meghallgat. Szerinte csak estére lesz valami. Fű azangyalát, akkor van még időm, hiszen ez olyan 11 körül volt. Anyám jött be velem, meg néha a nővérem. Hát telt az idő, közben megjavítottam a papucsomat a bicskámmal (van még, aki vajúdás közben ezzel baszódik? dehát olyan idétlen csillogó mizergákat tettek rá, le kellett szedni), dumálgattam a rokonsággal. Olyan 1 körül már 2 ujjnyira voltam, ekkor jött a doktorbácsim, és mondta, hogy mindejárt jön egy UH géppel, megnéz. Végülis fájásaim már voltak, úgy 10 percesek, aztán meg úgy, hogy 10 perc, 3 perc, 10 perc, 3 perc -azért levegőt már kellett vennem. Telt szépen az idő, nővérem hozott valami homeobogyót, hogy ez majd segít tágulni. Hát jóvan, bevettem belőle 5 golyócskát, és akkor jött egy fájás, szuszókáltam, lihegtem, a golyók eltűntek, na mondom ezeket sikeresen kifuffantottam magamból, a francba. Jött a szülésznő is, kérdi mi a helyzet, (mizu, mizu, mizu), hát mondom kicsit itt fáj... orvos volt?....nem volt... najó akkor megnéz ő, de jó lenne fájás közben. Fú az anyád, de nem örültem neki. Megnézett, fájt. Így utólag azt gondolom, hogy kicsit a méhszájamon elsimogatott, hogy jobban nyíljon. Aztán visszaparancsolt a labdára, amin addig ültem, hogy akkor hajrá. Rámkötötte a CTG-t, én meg mondom, hogy nekem nagyon kell pipilnem, én most kimennék, csak ez a fájás múlna már el. No aszondja a szülésznő, pattanjak csak fel az ágyra, megskubbantana megint. Benézett. Oda. Majd elkezdett kiabálni veszettül, hogy doktorúr, doktorúr, szülünk, szülünk. És akkor váltottam ét fura üzemmódba. Hát mondom ki szül? Hiszen én csak 3 ujjnyira... és még csak negyed négy van.... és csak pisilnem kell, hadd menjek már ki, mert ide fogok pisilni szégyen szemre. Ekkor már a hátamon feküdtem, lábaim széttárva szépen. Szép részemmel az ajtóval, tehát a hasam fölött a lábam között láttam, ahogy sorakoznak be az emberek a műsorra. Jött az orvos, a gyerekgyógyász, meg még egy banya. Na mondom magamnak, ezek aztán kíváncsiak - és parasztok is, de majd én köszönök. Jó napot mondom nekik jó hangosan, azok meg csak néznek. Az Orvosdoktor mellém pattan, és szépen nyugodtan mond valamit, de nem hallom, mert ez bizony fáj ám, itt nincs mese, kiabálni kell. Elmúlt, jóvan. Basszus, pont a szemembe süt a nap, de szar. Valaki letörli a homlokomat, az nagyon jó. Még. Aztán a banya megszólal, hogy nem jól nyomok, már tiszta vörös a fejem. Hát mondom nyomnád te, nem lennél ilyen ultra okos. És az orvosdoktor szépen higgadtan elmondja, mit vár tőlem, hogy mit hogyan nyomjak, milyen levegővel. Értem én, de csak nézem, válaszolni nem tudok. És még kettőt tolok nekik, örüljetek. És kint van a babocs. Érzem, amikor kijön a feje, a többi meg csak kicsusszan. És rámteszik, ezért is hálás vagyok, örökre.
Látom a kis csúcsfejét, megfogom az ujjait, visít szegény mint az ördög. Csodás. És elviszik, és megkezdődik a pokol. Még visszajön a gyermekorvos, és annyit mond, hogy kilenctizes az apgárja. Ennek szemmel láthatóan mindenki örül, én nem értem.
Utána még összevarrnak, akkor mered a nyelvem, beszélgetek az orvosdoktorbácsival (velem egyidős bácsi), ügyes gyerek, jól varr, bár érzem. Gátmetszésre ugyan nem volt ideje, mert ollóval kezében állt már ott, amikor rakétaként jött ki belőlem a babocs. De egy kicsit azért szakadtam, repedtem. (naná, mert a gátmasszázsolajamat még el sem kezdhettem használni). Összevarrt, kitisztogatott, bebugyoláltak, otthagytak. Egy ponton fájt csak, de ott ultranagyon. Ott még mindig fáj egy kicsit.
És ettől a pillanattól csak a babocsra tudok gondolni. Szép szülés volt, nekem tetszett. Kedves volt a doktororvosbácsi, azt mondta, hogy jól csinálom. Mennyire jól esik a dicséret. Akár holnap szülnék megint, ha az ezt követő másfél hetet megúszhatnám vele.
Bár nem akartam, itt nem volt kérdés, volt borotválás, és beöntés is. Ez utóbbi jó volt, jó, hogy volt, egyrészt kicsit segít beindítani a fájásokat, másrészt nem rossz az, amikor a kitolási szakaszban nem izgulsz azon, hogy banyek, jön belőlem minden mindenhonnan. Jön így is, csak esetleg nem annyi. No.
Szóval beöntés közben ezt tudtam kérdezni a szülésznőtől: "És régóta csinálja? Mármint nem a beöntést, hanem a szülésznősködést." Borotválkozás közben pedig ezt: "És szereti csinálni? Mármint nem a borotválást, hanem a szülésznősködést." Szóval antré megvolt, szerencsére a szülésznőm kedveshiggadtjófej volt, örökre hálás leszek neki ezért, sokat hozzátett ahhoz, hogy ez jó élmény legyen. (a szülés, nem a borotválás, beöntés). Na túl voltunk rajta, utamra engedett (vissza a szülőszobába), mondta, hogy kezdődhet a menet. Mivel korababocs, ezért óránként negyedórára kötnem majd fel a CTG-re, és minden negyed órában meghallgat. Szerinte csak estére lesz valami. Fű azangyalát, akkor van még időm, hiszen ez olyan 11 körül volt. Anyám jött be velem, meg néha a nővérem. Hát telt az idő, közben megjavítottam a papucsomat a bicskámmal (van még, aki vajúdás közben ezzel baszódik? dehát olyan idétlen csillogó mizergákat tettek rá, le kellett szedni), dumálgattam a rokonsággal. Olyan 1 körül már 2 ujjnyira voltam, ekkor jött a doktorbácsim, és mondta, hogy mindejárt jön egy UH géppel, megnéz. Végülis fájásaim már voltak, úgy 10 percesek, aztán meg úgy, hogy 10 perc, 3 perc, 10 perc, 3 perc -azért levegőt már kellett vennem. Telt szépen az idő, nővérem hozott valami homeobogyót, hogy ez majd segít tágulni. Hát jóvan, bevettem belőle 5 golyócskát, és akkor jött egy fájás, szuszókáltam, lihegtem, a golyók eltűntek, na mondom ezeket sikeresen kifuffantottam magamból, a francba. Jött a szülésznő is, kérdi mi a helyzet, (mizu, mizu, mizu), hát mondom kicsit itt fáj... orvos volt?....nem volt... najó akkor megnéz ő, de jó lenne fájás közben. Fú az anyád, de nem örültem neki. Megnézett, fájt. Így utólag azt gondolom, hogy kicsit a méhszájamon elsimogatott, hogy jobban nyíljon. Aztán visszaparancsolt a labdára, amin addig ültem, hogy akkor hajrá. Rámkötötte a CTG-t, én meg mondom, hogy nekem nagyon kell pipilnem, én most kimennék, csak ez a fájás múlna már el. No aszondja a szülésznő, pattanjak csak fel az ágyra, megskubbantana megint. Benézett. Oda. Majd elkezdett kiabálni veszettül, hogy doktorúr, doktorúr, szülünk, szülünk. És akkor váltottam ét fura üzemmódba. Hát mondom ki szül? Hiszen én csak 3 ujjnyira... és még csak negyed négy van.... és csak pisilnem kell, hadd menjek már ki, mert ide fogok pisilni szégyen szemre. Ekkor már a hátamon feküdtem, lábaim széttárva szépen. Szép részemmel az ajtóval, tehát a hasam fölött a lábam között láttam, ahogy sorakoznak be az emberek a műsorra. Jött az orvos, a gyerekgyógyász, meg még egy banya. Na mondom magamnak, ezek aztán kíváncsiak - és parasztok is, de majd én köszönök. Jó napot mondom nekik jó hangosan, azok meg csak néznek. Az Orvosdoktor mellém pattan, és szépen nyugodtan mond valamit, de nem hallom, mert ez bizony fáj ám, itt nincs mese, kiabálni kell. Elmúlt, jóvan. Basszus, pont a szemembe süt a nap, de szar. Valaki letörli a homlokomat, az nagyon jó. Még. Aztán a banya megszólal, hogy nem jól nyomok, már tiszta vörös a fejem. Hát mondom nyomnád te, nem lennél ilyen ultra okos. És az orvosdoktor szépen higgadtan elmondja, mit vár tőlem, hogy mit hogyan nyomjak, milyen levegővel. Értem én, de csak nézem, válaszolni nem tudok. És még kettőt tolok nekik, örüljetek. És kint van a babocs. Érzem, amikor kijön a feje, a többi meg csak kicsusszan. És rámteszik, ezért is hálás vagyok, örökre.
Látom a kis csúcsfejét, megfogom az ujjait, visít szegény mint az ördög. Csodás. És elviszik, és megkezdődik a pokol. Még visszajön a gyermekorvos, és annyit mond, hogy kilenctizes az apgárja. Ennek szemmel láthatóan mindenki örül, én nem értem.
Utána még összevarrnak, akkor mered a nyelvem, beszélgetek az orvosdoktorbácsival (velem egyidős bácsi), ügyes gyerek, jól varr, bár érzem. Gátmetszésre ugyan nem volt ideje, mert ollóval kezében állt már ott, amikor rakétaként jött ki belőlem a babocs. De egy kicsit azért szakadtam, repedtem. (naná, mert a gátmasszázsolajamat még el sem kezdhettem használni). Összevarrt, kitisztogatott, bebugyoláltak, otthagytak. Egy ponton fájt csak, de ott ultranagyon. Ott még mindig fáj egy kicsit.
És ettől a pillanattól csak a babocsra tudok gondolni. Szép szülés volt, nekem tetszett. Kedves volt a doktororvosbácsi, azt mondta, hogy jól csinálom. Mennyire jól esik a dicséret. Akár holnap szülnék megint, ha az ezt követő másfél hetet megúszhatnám vele.
2012. június 27., szerda
A kezdet... itt még egészen jól vagyok
No, az történt, hogy a babocska kíváncsi lett a világra, és jóval hamarabb megszületett. Ezzel életem két legrosszabb hetét okozva - na nem is kettő, csak másfél, de akkor is - merthogy születés után beköltözött az újszülött intenzívre, hogy ott csövek és még több csövek lógjanak ki belőle. Nem akartam én sosem a gyerekről írni, mert rengetegen írnak, de így, hogy ekkora kalandba kevert és kalamajkát okozott, kénytelen vagyok, főként terápiás célból. Szépen igyekszem sorban venni a dolgokat, a szülést, a PIC élményeit, a szülészeti osztályt, a "kedves" szobatársamat, az orvosdoktorokat, nővéreket... és ami még eszembe jut.
Szóval vasárnap még jól voltam teljesen. Jó nagy hasam volt már, mindenki kérdezte, hogy akkor már a napokban szülök-e, meg hogy biztosan egyedül van-e... és még hátra volt 6 hét. És akkor aludtam végre egy jót. Előtte már nem volt egy normális éjszakám, az állandó pisijárat, a csípő-forgó fájás amikor fordultam az ágyban. És akkor volt egy jó éjszakám. Nem kellett felkelnem, nem fájt a csípőm. Hogy örültem. És akkor megfordultam mégis, és éreztem, hogy na most pisiltem be - ezt persze csak úgy félálomban - aztán irtó gyorsan rájöttem, hogy nem pisilek, mert pisilnem még kell, mégis jön belőlem a valami. Tejóég, akkor vérzek... már megint. De nem. A magzatvíz. Fú, akkor mélylevegő. Felhívtam anyámat, mivel DrB még kint van, meg az orvost is, meg aztán DrB-t is. Anyám indult hozzám, az orvos aszonta menjek be a kórházba. Én meg nem tudtam felállni, mert dőlt belőlem a víz - viszont ugye pisilnem azt meg kellett. Hát egy életem, egy halálom, kimentem a slóra, pisiltem is, közben ömlött belőlem a cucc tovább. Na ekkor kezdtem igazán félni, hogy a gyerek meghal. Állandó parám volt, már a terhesség alatt is, hogy a babocs meghal. De most aztán nagyon. És akkor megjött anyám, felöltöztem, fogtam a kórházias cuccmákot, és elindultunk, hogy a duóban álljunk egy darabig. Megérkeztünk, ahol még rám sem néztek, közölték, hogy ott nem maradhatok, hiszen nekik nincs koraosztályuk. Hát mondom zseniális, de az orvosdoktorom azt mondta, hogy ide jöjjek, ide jöttem, azért akkor tessék már megnézni, hogy a gyerök él-e. Megnézték, minden okés volt odabent, így felkötöttek CTG-re, és hívtak egy mentőt, hogy vigyen át későbbi kínszenvedésem és pokoljárásom színhelyére. Ekkor még teljesen zárt méhszájam volt, fájásom szinte nulla, éppen csak minimál. És elkezdtem várni a mentőt, egy óra volt csak, és átvittek. Persze azon aggódtam, hogy a srácok gerincsérvet kapnak, ha engem fel kell emelniük, bizonygattam, hogy lemegyek ám én egyedül a lépcsőn, hagyjuk a liftet.
Kicsit szirénáztunk is. Kedélyem jó volt, viccelődtünk, bele sem gondoltam, hogy babocs korababa lesz. Mi baja lehet az én gyerekemnek? Semmi. Tökegyértelműen semmi. Közben DrB kintről szerkázott nekem a pokol bugyrába orvost - szóval egyedül nem leszek, azért az is jó.
Megérkeztünk a mentővel, felszenvedtek a másodikra a szülőszobára, majd leadtak. A szülésznőnek az első kérdése az volt, hogy "fel tud állni?" na mondom végre egy értelmes lélek... és pattantam is fel. Azonnyomban kaptam egy branült, egy antibiotikumot, és lecsapolt belőlem vagy hat fiola vért. Beköltöztetett egy szülőszobába - ekkor már teljesen világos volt, hogy itt nincs visszaút, a babocska jönni fog. Ma. Vagy holnap...
És jött az első vizsgálat. Kenetvétellel. Hű, azért az kemény menet volt - viszont már egy ujjnyira tágultam. Ekkor volt 11 óra.
Szóval vasárnap még jól voltam teljesen. Jó nagy hasam volt már, mindenki kérdezte, hogy akkor már a napokban szülök-e, meg hogy biztosan egyedül van-e... és még hátra volt 6 hét. És akkor aludtam végre egy jót. Előtte már nem volt egy normális éjszakám, az állandó pisijárat, a csípő-forgó fájás amikor fordultam az ágyban. És akkor volt egy jó éjszakám. Nem kellett felkelnem, nem fájt a csípőm. Hogy örültem. És akkor megfordultam mégis, és éreztem, hogy na most pisiltem be - ezt persze csak úgy félálomban - aztán irtó gyorsan rájöttem, hogy nem pisilek, mert pisilnem még kell, mégis jön belőlem a valami. Tejóég, akkor vérzek... már megint. De nem. A magzatvíz. Fú, akkor mélylevegő. Felhívtam anyámat, mivel DrB még kint van, meg az orvost is, meg aztán DrB-t is. Anyám indult hozzám, az orvos aszonta menjek be a kórházba. Én meg nem tudtam felállni, mert dőlt belőlem a víz - viszont ugye pisilnem azt meg kellett. Hát egy életem, egy halálom, kimentem a slóra, pisiltem is, közben ömlött belőlem a cucc tovább. Na ekkor kezdtem igazán félni, hogy a gyerek meghal. Állandó parám volt, már a terhesség alatt is, hogy a babocs meghal. De most aztán nagyon. És akkor megjött anyám, felöltöztem, fogtam a kórházias cuccmákot, és elindultunk, hogy a duóban álljunk egy darabig. Megérkeztünk, ahol még rám sem néztek, közölték, hogy ott nem maradhatok, hiszen nekik nincs koraosztályuk. Hát mondom zseniális, de az orvosdoktorom azt mondta, hogy ide jöjjek, ide jöttem, azért akkor tessék már megnézni, hogy a gyerök él-e. Megnézték, minden okés volt odabent, így felkötöttek CTG-re, és hívtak egy mentőt, hogy vigyen át későbbi kínszenvedésem és pokoljárásom színhelyére. Ekkor még teljesen zárt méhszájam volt, fájásom szinte nulla, éppen csak minimál. És elkezdtem várni a mentőt, egy óra volt csak, és átvittek. Persze azon aggódtam, hogy a srácok gerincsérvet kapnak, ha engem fel kell emelniük, bizonygattam, hogy lemegyek ám én egyedül a lépcsőn, hagyjuk a liftet.
Kicsit szirénáztunk is. Kedélyem jó volt, viccelődtünk, bele sem gondoltam, hogy babocs korababa lesz. Mi baja lehet az én gyerekemnek? Semmi. Tökegyértelműen semmi. Közben DrB kintről szerkázott nekem a pokol bugyrába orvost - szóval egyedül nem leszek, azért az is jó.
Megérkeztünk a mentővel, felszenvedtek a másodikra a szülőszobára, majd leadtak. A szülésznőnek az első kérdése az volt, hogy "fel tud állni?" na mondom végre egy értelmes lélek... és pattantam is fel. Azonnyomban kaptam egy branült, egy antibiotikumot, és lecsapolt belőlem vagy hat fiola vért. Beköltöztetett egy szülőszobába - ekkor már teljesen világos volt, hogy itt nincs visszaút, a babocska jönni fog. Ma. Vagy holnap...
És jött az első vizsgálat. Kenetvétellel. Hű, azért az kemény menet volt - viszont már egy ujjnyira tágultam. Ekkor volt 11 óra.
2012. május 25., péntek
2012. május 24., csütörtök
Magyarázom magamat
Jóvan, vagy ezer éve nem írtam. Egyrészt meg vagyok zavarodva, mert nem akarok itt a terhességemről vekegni, hogy ez jó az jó, ez fáj, az fáj, másrészt most a gondolataim nagy részét ez teszi ki. Viszont annyian írnak erről, hogy már én is unom.
Időközben néha vannak gondolataim, (ez így faszán hangzik), csak nem jutok el idáig, hogy leírjam. De mostantól egy kicsit jobban igyekszem majd.
Időközben néha vannak gondolataim, (ez így faszán hangzik), csak nem jutok el idáig, hogy leírjam. De mostantól egy kicsit jobban igyekszem majd.
Jim Parsons - a.k.a Sheldon Cooper.... bocsánat, doktor Sheldon Cooper
Megjelent egy cikk, hogy meleg, 10 éve van pasija. Hát és... Viszont a cikk végére odabiggyesztettek egy hatalmas videót, és ez ismét bizonyította számomra, hogy ez a faszi hatalmas figura. Már ahogy a Big Bang Theory-ban hozza magát, az sem semmi, de egyébként is, minden megmozdulása tetszik. Ha rajonganék valakiért, ő rajta lenne a listámon.
Ez a video, szerintem érdemes végignézni
Ez a video, szerintem érdemes végignézni
2012. április 20., péntek
Jó itthol
Meglandoltunk, túl vagyunk a temetésen is - meglehet, erről majd egyszer írok, elkezdtem intézni a dolgokat. Jó itt. Mondjuk még itt van DrB is, szóval persze, hogy jó, végre megint szép lakás, jó idő, séták, család, barátok. Csak DrB nélkül.... ehh.
Viszont úgy beállt a vállam, hogy alig bírom mozdítani. Ilyenkor mit kell tenni? Már bekentük, masszíroztuk, de csak egyre rosszabb. Alig bírok felállni, nemhogy oldalra fordítani a fejemet. Hát ez miféle büntetés? És mi a megoldás rá?
De azért jó itthol. Nagyon jó.
Viszont úgy beállt a vállam, hogy alig bírom mozdítani. Ilyenkor mit kell tenni? Már bekentük, masszíroztuk, de csak egyre rosszabb. Alig bírok felállni, nemhogy oldalra fordítani a fejemet. Hát ez miféle büntetés? És mi a megoldás rá?
De azért jó itthol. Nagyon jó.
2012. április 17., kedd
Holnap - hogyan ne görcsöljek rá?
Na eljött az a nap, amikor már csak egyet kell aludni, és mehetünk haza. Továbbra is vegyes érzelmekkel várom, de az utazás előtti szokásos izgulás azért rajtam van, a pakolás, dugó, lekéssük satöbbi. Eddig midnig minden rendben volt, dehát ugye az izgulás lételemem sajnos, hiába próbálom megtanulni a nemizgulás művészetét.
Olvasok ilyen mindenféle terhes fórumokat, egyebeket, és ott gyakran felmerülő kérdés, hogy hogyan lehet arra nem rá görcsölni, hogy valaki babát akar. DrB szerint, ha egy nőnek azt mondod, hogy okés, legyen baba, akkor az a nő megőrül, és onnantól kezdve csak az érdekli. És akkor jön a próbálkozás. És ha nem sikerül elsőre, másodikra, jön a görcs, na meg az egyre jobban akarás. Kipróbálnak ezt-azt, és felmerül az állandó kérdés, hogyan ne görcsöljek rá valamire, amit annyira akarok?
Mivel a nemizgulás művészetét tanulom, én a következő taktikát alkalmazom, minden helyzetben, amikor elkezdek valamire rágörcsölni, vagy izgulni.
Olvasok ilyen mindenféle terhes fórumokat, egyebeket, és ott gyakran felmerülő kérdés, hogy hogyan lehet arra nem rá görcsölni, hogy valaki babát akar. DrB szerint, ha egy nőnek azt mondod, hogy okés, legyen baba, akkor az a nő megőrül, és onnantól kezdve csak az érdekli. És akkor jön a próbálkozás. És ha nem sikerül elsőre, másodikra, jön a görcs, na meg az egyre jobban akarás. Kipróbálnak ezt-azt, és felmerül az állandó kérdés, hogyan ne görcsöljek rá valamire, amit annyira akarok?
Mivel a nemizgulás művészetét tanulom, én a következő taktikát alkalmazom, minden helyzetben, amikor elkezdek valamire rágörcsölni, vagy izgulni.
- előre kigondolok valamit, amivel elterelem a gondolataimat. Valami, amit várok, vagy tudom, hogy meg fog történni, és jó róla fantáziálni - egy utazás, egy új bútor, új munka, buli, mittudomén. Valami, aminek semmi köze ahhoz, amin izgulok/görcsölök
- amikor eszembe jut, amin izgulok, akkor először is, veszek 3 mély levegőt, lehetőség szerint még a szememet is becsukom, a tenyeremet direkt kinyitom - mintha az izgulás ott lenne az öklömben, és ki kéne engedni. Próbálom a vállaimat, egész karomat elernyeszteni
- és direkt arra gondolok, amit előre kitaláltam. Erősen.
Egy idő után egészen jól megy, és azt kell mondjam, használ. Nekem.
Neked mi?
2012. április 13., péntek
Még 5 nap - kalandok napja
Mert az úgy van, hogy ugyan ma van péntek, és 13.-a, nekem mégis kedden volt a Nagy Kalandok Napja (NKN).
Még húsvét előtt kezdődött, amikor kiderült, hogy a helyi bankfiók nem tudja teljesíteni a kérésemet, még úgy sem, hogy 2 hétre előre szóltam. Szóval át kell mennem egy másik városba. DrB is abban a másik városban dolgozik, szóval legalább az irány megvan. Jejj... viszont egy kocsink van, ő meg estig dolgozik (tehát a bankba se tud bemenni), se vonat se busz nincs a két város között - és végülis csak 40 perc, szóval elmegyek vele, mivel a bank csak fél10-kor nyit, ő meg 8-ra megy, így elütök másfélórát sétával, az egészséges, utána hazajövök, végzem a dolgomat, majd értemegyek este.
Na a sétábl nem lett semmit, mert dézsából kezdték önteni a vizet abban a pillanatban, hogy nekiindultam volna. Oké, sevész, akkor iszom egy teát. Itt, Birkaföldön nemigen ismerik a gyümölcsteát, nemgond. Azért rápróbáltam, nem sikerült, viszont mivel nagy a hasam, adott kettő feketét, mondván rámfér. Amióta tudom, hogy jön a gyerek, nem ittam koffeint (előtte is csak tea formában), hát most letoltam 2 bögrével, mert a banya nézett végig, hogy mivan, megiszom-e.
Na eljött a banknyitás ideje, és beindult az zuhé mellé a hó is, mondjuk az csak lájtosan, szóval 100 esőcseppre jött egy nagydarab hópihe. Úgy gondoltam, itt az ideje megvenni Az Esernyőt, ami nekem itt nincs, esőkabáttal működöm, de mivel ugye hivatalos helyre mentem, volt rajtam smink, és ebben az esőben nincs vízálló szempillaspirál. Na bementem egy hipermarketbe, elkezdtem nézelődni, leveszem a polcról, kinyitom, becsukom, döntök. Ja, hát az első az szétesett, a másodikat pedig amikor gombnyomásra ki akartam nyitni, szó és kinyílás nélkül kilőtt. Jóvan, találtam egyet, ami jó, megvettem, továbbmentem a bankba.
Az mindig egy kálvária, sosem megy könnyen. Most se, de azt nem részletezem.... mögöttem iszony sor, persze a pénzt időzáras széfből kapom, szóval várni kell vagy 10 percet, de addig más nem kerülhet sorra, mert. Persze ment az "óistenem" meg a "nemhiszemel" meg társaik a sorban. Ebből 1 banya volt és a többi olyan 30-40 éves pasi. Na megkaptam a pénzemet, borítékolva. Persze a boríték kiszakadt, és a pénz bő fele szétszóródott a bank padlószőnyegén, de úgy, hogy egyesével, szóval kettő nem esett egymásra. És nem segített senki, mindegyik végignézte, ahogy 7 hónapos nagy hassal letérdelek (mert se lehajolni, se guggolni nem tudok már) és négykézláb végigkúszok a padlón.
Még húsvét előtt kezdődött, amikor kiderült, hogy a helyi bankfiók nem tudja teljesíteni a kérésemet, még úgy sem, hogy 2 hétre előre szóltam. Szóval át kell mennem egy másik városba. DrB is abban a másik városban dolgozik, szóval legalább az irány megvan. Jejj... viszont egy kocsink van, ő meg estig dolgozik (tehát a bankba se tud bemenni), se vonat se busz nincs a két város között - és végülis csak 40 perc, szóval elmegyek vele, mivel a bank csak fél10-kor nyit, ő meg 8-ra megy, így elütök másfélórát sétával, az egészséges, utána hazajövök, végzem a dolgomat, majd értemegyek este.
Na a sétábl nem lett semmit, mert dézsából kezdték önteni a vizet abban a pillanatban, hogy nekiindultam volna. Oké, sevész, akkor iszom egy teát. Itt, Birkaföldön nemigen ismerik a gyümölcsteát, nemgond. Azért rápróbáltam, nem sikerült, viszont mivel nagy a hasam, adott kettő feketét, mondván rámfér. Amióta tudom, hogy jön a gyerek, nem ittam koffeint (előtte is csak tea formában), hát most letoltam 2 bögrével, mert a banya nézett végig, hogy mivan, megiszom-e.
Na eljött a banknyitás ideje, és beindult az zuhé mellé a hó is, mondjuk az csak lájtosan, szóval 100 esőcseppre jött egy nagydarab hópihe. Úgy gondoltam, itt az ideje megvenni Az Esernyőt, ami nekem itt nincs, esőkabáttal működöm, de mivel ugye hivatalos helyre mentem, volt rajtam smink, és ebben az esőben nincs vízálló szempillaspirál. Na bementem egy hipermarketbe, elkezdtem nézelődni, leveszem a polcról, kinyitom, becsukom, döntök. Ja, hát az első az szétesett, a másodikat pedig amikor gombnyomásra ki akartam nyitni, szó és kinyílás nélkül kilőtt. Jóvan, találtam egyet, ami jó, megvettem, továbbmentem a bankba.
Az mindig egy kálvária, sosem megy könnyen. Most se, de azt nem részletezem.... mögöttem iszony sor, persze a pénzt időzáras széfből kapom, szóval várni kell vagy 10 percet, de addig más nem kerülhet sorra, mert. Persze ment az "óistenem" meg a "nemhiszemel" meg társaik a sorban. Ebből 1 banya volt és a többi olyan 30-40 éves pasi. Na megkaptam a pénzemet, borítékolva. Persze a boríték kiszakadt, és a pénz bő fele szétszóródott a bank padlószőnyegén, de úgy, hogy egyesével, szóval kettő nem esett egymásra. És nem segített senki, mindegyik végignézte, ahogy 7 hónapos nagy hassal letérdelek (mert se lehajolni, se guggolni nem tudok már) és négykézláb végigkúszok a padlón.
2012. április 9., hétfő
Where me keys - Mr Zipp; ez magával ragad
A Britain's Got Talent című műsorral ütöttünk el pár esős órát. Azt kell mondjam, hogy tökre megérte, mert megtaláltuk Mr Zippet. Szzerintem zseniális, azóta is azt hajtogatom, hogy "where me keys, where me phone" és a "have you ever been in that situation". Jobb mint amit régen danoltam, a 'az jó ha nagy, az jóü ha dunnnnddddiiii"
Az Ügyvédek - 8. éved... és még 9 nap
Már írtam a legújabb sorozatomról, a "The Practice"-ról, akkor még csak az első 5 évadról, és hogy mennyire faja. Hát most akkor módosítanom kell, mert megnéztem még a 6. és 7. évadot, az előbbi még egész jó az utóbbi már csak tűrhető volt. A 8,, egyben utolsó éved volt, ami teljesen kiakasztott. Az eredeti szereplőkből megmaradt 3, és az egész elment egy elég szar vonalba, rettenetesen idegesítő volt, nem is bírtam 2,5 résznél többet megnézni.
Mert van olyan, hogy egy sorozat kimúlik, a Will és Grace utolsó évada is szinte katasztrófa volt, de azért végig küzdöd magad rajta, már csak becsületből is. De ez... ultragáz.
Még 9 nap, és hazamegyek, és otthonmaradok. Félek is tőle rendesen, de a repülőre már nem engednek fel ekkora hassal.
Mert van olyan, hogy egy sorozat kimúlik, a Will és Grace utolsó évada is szinte katasztrófa volt, de azért végig küzdöd magad rajta, már csak becsületből is. De ez... ultragáz.
Még 9 nap, és hazamegyek, és otthonmaradok. Félek is tőle rendesen, de a repülőre már nem engednek fel ekkora hassal.
2012. április 5., csütörtök
Húsvét és a vallásom - még 13 nap
Gyerekkoromban minden vasárnap mentünk templomba. Olyan pap volt, aki szerette a hosszú beszédeket, így én legtöbbször elaludtam anya ölében, mert unalmas volt. Hittan órán leveleztem a barátnőimmel alapvetően nem sok maradt meg abból, amit oktattak, pedig nem hülye a papbácsi, jókat mondott. Később, már olyan 16-17 körül próbálkoztam. Beletettem mindent. Olvastam könyveket, Bibliát, jártam hittanra - máshova, egy mégjobbhoz, ott tanultam sokat, jártam templomi kórusba, jó társaságba, minden vasárnap templomba, odatettem magam rendesen. És nem érintett meg.
Aztán otthagytam.
És fúr miatta a lelkiismeretem. Nem értem pontosan miért. Nem a hitemet hagytam el, fundamentumom az Istenben való hit. De jobban akarom csinálni, jobban meg akarom érteni. Most nem járok itt templomba, nem tudom miért.
Húsvét van, és most felmerült megint bennem az egész, hogy hogyan is állok a vallásommal. Nem a hitemmel, a vallásommal.
De belegondoltam. Hogyan állok a hitemmel? Ebben is hipokrata vagyok, mint olyan sok minden másban?
Ti hogy álltok?
Aztán otthagytam.
És fúr miatta a lelkiismeretem. Nem értem pontosan miért. Nem a hitemet hagytam el, fundamentumom az Istenben való hit. De jobban akarom csinálni, jobban meg akarom érteni. Most nem járok itt templomba, nem tudom miért.
Húsvét van, és most felmerült megint bennem az egész, hogy hogyan is állok a vallásommal. Nem a hitemmel, a vallásommal.
De belegondoltam. Hogyan állok a hitemmel? Ebben is hipokrata vagyok, mint olyan sok minden másban?
Ti hogy álltok?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)