Anyatej a PIC-en

Ez most csak egy példa lesz arra, hogy én miért éreztem magam ultrapocsékul azon a másfél héten, amikor a PIC-re kellett járni.

Hogy milyen érzés az, hogy életemben először tej jön belőlem, és nem gyerek szívja ki, hanem valami félhülye védőnőnek álcázott vadbarom cuccog rajta egy kézi fejővel, miután már az első belövelléstől kőkeményre nőtt, na azt most nem ecsetelem. (mert miközben ott ülök az ágyon, a védőnő feltétlenül mindkét mellemet látni akarta a művelethez, közben a szobatársam pasija+nagybátyja és annak felesége, valamit a vizitelő orvos ezt nézi... hát a megalázásnak vannak fokozatai)
Szóval felviszem a PIC-re kijelölt látogatási időben a tejemet, akkor lecsesznek, hogy ezt így nem lehet, mert pasztörizálni kell, vigyem át egy egészen más épületbe, majd hozzam vissza, de oda csak du 14h00-ig lehet menni, viszont a tej meg legyen itt etetési idő előtt fél órával. Na kérdem, miért kell pasztörizálni, amikor itt vagyok, és frissen fejem a saját tejemet, steril fejővel, az ő steril üvegükbe. Másnap a főorvos asszony - amikor a mellének szegeztem a kérdést, hogy miért kell a tejemből kiszedni pasztorizálással a lényeget - rákérdez, hogy akkor ezekszerint Ön még itt van a kórházban? Hát igen mondom, de közben azt gondolom, hogy bassz, nem látod, hogy köntösben, hálóingben vagyok? Kicsit elvonul prézsmitál a többiekkel, és visszajön, kisüti, hogy akkor hozhatom a friss tejet félórával etetés előtt reggel 8 és este 8 között. Fű, hősnek érzem magamat, hogy ezt elértem... azt nem tudom, a többi anyuka miért nem, de nem az én ügyem.

Innentől azért komoly program volt, mert fejnem kellett, előtte sterilizálni, de a gyereket is látogatni... szóval el voltam rendesen foglalva, pihenni nemigen tudtam (3 nappal a szülés után), ha tudtam volna, akkor jöttek a látogatók.

Másnap megyek látogatásra. Új nővérgárda, már tudtam, hogy ez gáz lesz ám így. Az egyik bentfekvő anya valamit kérdez a tejjel kapcsolatban. Erre jön a nővérke, hogy dehát pasztörizálni kell, mert ő így nem adja oda. Na de mondom (mert nyilván egyből bele kell szólnom) a főorvos asszony azt mondta... de neki meg nem szóltak... akkor mondom hívja fel. És akkor jön egy fiatalabb orvoska, és odaszól a nővérkének, hogy ugyan hagyd már, a főorvos asszony csak azért találta ezt ki, hogy az anyukáknak legyen mivel elfoglalni magukat, úgysem adjuk oda, ez csak valami hülye pszichológia. Fú, teljesen elöntötte az agyamat a vér, és egbyől megkérdeztem, hogy ezekszerint a gyerekem meg sem kapja az anyatejet, amit hurcibálok neki? Tudják ők, hogy a WHO mit ajánl? stb stb? Mondták, hogy megkapja - de addigra már nem hittem nekik, elkeseredve, és teljesen magam alatt zokogtam végig a következő órát (csak annyit, mert utána sterilizálni kellett, majd fejni, majd vinni a tejet, hátha megkapja).

De volt, aki azt mondta, hogyne vigyek olyan sokat (30 ml), mert úgyis csak 5 ml-t eszik meg a babocs, és a többivel nem tudnak mit kezdeni. Hát mondom, azért én cska hozom, ami van, hátha egyszer csak többet enne, vagy maradjon éjszakára. "Csak nem gondolja az anyuka, hogy éjszaka is tejet kap?" Hát mondom miért nem? "mert nem friss" akkor hozok frisset "jajj, neeee, az anyuka csak pihenjen éjszaka, ne keljen fel" dehát fejnem fel kell kelni, ígyis-úgyis, csak így én öntöm ki deciszám a tejet... "nem, nem anyuka csak aludjon éjszaka, lesz elég dolga, ha majd hazajut a babocs"

Egy szó: agyfasz...

Orvosok, nővérek a PIC-en

Na, hát ez igen vegyes. Nekem főkként rossz tapasztalatom van, és most nem az orvosok és nővérek hozzáértéséről van szó (pedig van egy-két nővér, akinél azért ez felmerül). Mert mindenki profi, az orvosok kiváltképp, és öröm nézni, hogy milyen szeretettel tudnak fordulni a babákhoz, és hogy a főorvos asszony is odamegy etetni egyes babákat, vagy visszatolja a sérvüket adott esetben. A fiatalabb orvosok meg pláne. Meg ők azok, akik néha azért csak odajönnek hozzád, és mondanak egy-két ezt-azt a gyerekről. Persze azért jobb, ha kérdezel. Megtanultam, hogy specifikusan kell kérdezni, mert az, hogy mi történt a baboccsal az elmúlt 3 órában, számukra nem értelmezhető. De az, hogy: hányt-e? állt-e le a légzése? tudtak-e még szívni a PTX-en? kellett-e röntgenezni? mennyit evett? kapott-e beöntést? próbálták-e cumival? stb. megválaszolható. Ehhez viszont tudni kell, hogy ezt kell kérdezni. Ezt meg csak onnan tudod, hogy ha előtte valaki már elmondta. Azt hogy a babocs hányt egyik nap, csak onnan tudtam, mert valamelyik elpöttyintette. Utána mindig rákérdeztem. Értem én, hogy nem mondanak el mindent, de mégiscsak jogom van a gyerekhez, és jogom van tudni, hogy mi történik vele, még akkor is, ha attól csak megijedek, vagy hüledezek.

A nővérek meg... hát... egyrészt tudom, hogy nagyon kemény meló ez, amit ők csinálnak. És nyilván nem lehetnek kedvesek mindenkivel, mindig. De amikor dúlnak a hormonok, és látod, hogy a babád ott fekszik lekötözve, becsövezve, akkor minden mini-emberséghez simulsz. Az olyan mondatok, hogy "nem kéne azt a szegény gyereket annyit macerálni", amikor már egész éjjel arra vártál, hogy hozzáérhess, igen csak mellbe vágnak, szöges ostorral. Meg az "Anyuka most csak a szemével simogassa, mert nagyon nyugtalan volt eddig, sírt sokat, és szedálni kellett". És a többi... Tudom, hogy nekik érdekük, hogy a babocsok csendben nyugodtan maradjanak, a babáknak is jobb, ha alszanak, vagy be vannak nyugtatózva, mert kevésbé érzik, de mélységesen hiszek abban, hogy az én érintésem is igenis fontos. Illetve hátugye nem az enyém, hanem az anyáké. Bár többször volt, hogy csak egymás között zsolozsmáztak, hogy miért megyek minden alkalommal, miért nem hagyom már békén a gyereket (vagy őket??). Hogy hogy lehet az, hogy én még mindig bent fekszem a kórházban, amikor sima szülés után 3 nappal hazaküldenek, akkor biztos nem járnék be annyit.

Alapvetően az anyuk a szükséges rosszak, a küszöb alatt kúszva-magamat megalázva kellett kuncsorognom az infoért, és némi megértésért. Egyesével kellett a nővéreket megnyerni magamnak, mindegyikkel kicsit nyuszózni, jó pofizni, hogy még 5 percet hagyjanak a gyerekkel.

Ismétlem, megértem őket... de nekem ez nem segít, mert a lelkemet-szívemet ütötték-verték-rugdosták.

Ettől függetlenül hálás vagyok nekik, hogy gyógyítanak, mert nélkülük... bla bla

PIC - avagy a koraszülött intenzív

Hát ez egy olyan hely, amit nagyon sok tényezőre fel lehetne bontani - tán meg is teszem. Amikor először mentem a PIC-re, 9-re, persze vagy 10 perccel hamarabb ott voltam. Voltak ott más nők is, üldögéltek, beszélgettek, én a kezemet tördeltem, rágtam a körmömet, a hajamat téptem, és vártam ahogy ketyegnek a percek. Tökre meg lehet ismerni a kezdő PIC-ezőt, meg azt, aki már 50-60 napja jár be.
Átléptem az ajtót, és onnantól kezdve már csak "anyuka" megszólítással éltek felém. A babocs még mindig sapkában, orrán CPAP, kezei, lábai meggyötörve, kék-zöld véraláfutásosan. Ezentúl bármikor mentem, állandó félelemben éltem, hogy hogyan találom a gyereket, él-e még, és ha igen, akkor mit talált ki, mit mondanak majd az orvosok, nővérek, mi történt vele. Volt hogy hányt, volt, hogy szedálni kellett, volt, hogy lekötözték a kezeit, volt, hogy beöntést kapott, vagy éppen leállt a légzése, és erősen kellett stimulálni, hogy újra indítsa, besárgult, légmellet (PTX) kapott, nem tudták betenni a branült, mert minden vénája szétrobbant...

Rettegtem minden alkalomtól, amikor odamentem, mert nem akart javulni. Árgus szemekkel vizslattam a rákötött gépeket, megtanultam mi a szaturáció (mert eddig csak a Dr House-ban hallottam), hogy mennyi a normális szívverése egy ilyen csöppségnek, hogy mit jelent ha mennyi oxigén megy be a CPAP-on.

Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy jobb is, ha nem én felügyelem a gyereket, mert még valami baja lenne, maradjon inkább ott örökre.

Naponta háromszor mehettem be hozzá, elvileg negyed órára, de midnig több lett belőle. Bár állandóan ott akartam lenni, amikor ott voltam, nem tudtam mit tegyek, hogyan fogjam meg, miéhez lehet hozzáérni. Általában tenyeremmel a mellkasát simogattam, és a kezét vagy a lábát a másik kezemmel. Vagy ha már lehetett, a fejét. De nem ölelhettem magamhoz, csak egy hét után, akkor is csak 5 percre, felügyelet alatt. Mert elkezdett aztán javulni a helyzet... csak addigra én már lelkironcs voltam, a világ összes könnyét elsírtam.

Szülés utáni első éjszaka - egyedül

Szóval ott fekszem 2 órát egyedül szülés után. Ki vagyok merülve, az tény, és továbbra is pisilnem kell - szerencsére jön a szülésznő, aki segít eljutnom a slóra (bár mondtam neki, hogy minden úgy kezdődött, hogy nekem pisilnem kell, szóval nem biztos, hogy merek szólni neki). Hát a szülés utáni első pisilés azért nem túl jó, szóvá is tettem persze. Aztán beültet egy tolókocsiba, és megyünk megnézni a babocskát a PIC-re (Perinatal Intensive Centre) vagyis a koraszülött intenzívre. Betolnak, odatolnak egy inkubátorhoz, amiben egy baba fekszik kiterítve, fején sapka, orrán valami cső (jóval jóval később tudom meg, hogy ez CPAP), keze lába összeszúrkálva. Kapkodja a levegőt, szeme csukva, szinte halott. Nem nyúlhatok hozzá.
A doktornő valamit vartyog a gyerekről, de nem tudom mit, nem emlékszem. És közölték, hogy másnap reggel 9re jöhetek a gyerekhez, adtak egy halom papírt, hogy olvassam el, írjam alá. És ennyi, már toltak is kifelé.

Levittek a szobámba- itt töltök majd másfél hetet. Lefekszem, a szembe falon egy konnektor van, azt nézem. Azt nézem egész éjszaka, amikor irdatlan hatalmas vihar tör ki, ott csapkod a villám mellettem. És a babocs meg egyedül valahol, biztos sír nélkülem, és nincs aki megvigasztalja.

Nem aludtam egy percet sem. Fájt is a sebem, de a lelkem még sokkal jobban. Ha mehettem volna a gyerekhez, szarok a sebre, pattanok fel, és futok hozzá. Hihetetlen erő ez. Hajnali egykor kibattyogok a nővérkéhez, kérek egy fájdalomcsillapítót. Nővére nyilván sehol, így visszakecmergek az ágyba, és megnyomom a nővércsengőt. Jön is - én meg elkezdem a végeláthatatlan bocsánatkérések sorát, hogy hát nem is tudom mi itt a protokoll, nekik hogy lenne jobb, de próbáltam kimenni, csak nem volt ott senki, de nem akartam felébreszteni....

4kor lett véres a lepedőm, de vártam türelemmel 6ig, akkor kimentem, szóltam a nővérkének, hogy ki kéne cserélni, mert. Erre odabaszott egy léepedőt, hogy tessék, így 14 órával szülés után magamnak cseréltem a lepedőt ki. És elkezdtem készülni a 9 órára, amikor láthatom a babámat, úgy, becsövezve. Mintha randira mennék.

A kezdet... itt még egészen jól vagyok

No, az történt, hogy a babocska kíváncsi lett a világra, és jóval hamarabb megszületett. Ezzel életem két legrosszabb hetét okozva - na nem is kettő, csak másfél, de akkor is - merthogy születés után beköltözött az újszülött intenzívre, hogy ott csövek és még több csövek lógjanak ki belőle. Nem akartam én sosem a gyerekről írni, mert rengetegen írnak, de így, hogy ekkora kalandba kevert és kalamajkát okozott, kénytelen vagyok, főként terápiás célból. Szépen igyekszem sorban venni a dolgokat, a szülést, a PIC élményeit, a szülészeti osztályt, a "kedves" szobatársamat, az orvosdoktorokat, nővéreket... és ami még eszembe jut.

Szóval vasárnap még jól voltam teljesen. Jó nagy hasam volt már, mindenki kérdezte, hogy akkor már a napokban szülök-e, meg hogy biztosan egyedül van-e... és még hátra volt 6 hét.  És akkor aludtam végre egy jót. Előtte már nem volt egy normális éjszakám, az állandó pisijárat, a csípő-forgó fájás amikor fordultam az ágyban. És akkor volt egy jó éjszakám. Nem kellett felkelnem, nem fájt a csípőm. Hogy örültem. És akkor megfordultam mégis, és éreztem, hogy na most pisiltem be - ezt persze csak úgy félálomban - aztán irtó gyorsan rájöttem, hogy nem pisilek, mert pisilnem még kell, mégis jön belőlem a valami. Tejóég, akkor vérzek... már megint. De nem. A magzatvíz. Fú, akkor mélylevegő. Felhívtam anyámat, mivel DrB még kint van, meg az orvost is, meg aztán DrB-t is. Anyám indult hozzám, az orvos aszonta menjek be a kórházba. Én meg nem tudtam felállni, mert dőlt belőlem a víz - viszont ugye pisilnem azt meg kellett. Hát egy életem, egy halálom, kimentem a slóra, pisiltem is, közben ömlött belőlem a cucc tovább. Na ekkor kezdtem igazán félni, hogy a gyerek meghal. Állandó parám volt, már a terhesség alatt is, hogy a babocs meghal. De most aztán nagyon. És akkor megjött anyám, felöltöztem, fogtam a kórházias cuccmákot, és elindultunk, hogy a duóban álljunk egy darabig. Megérkeztünk, ahol még rám sem néztek, közölték, hogy ott nem maradhatok, hiszen nekik nincs koraosztályuk. Hát mondom zseniális, de az orvosdoktorom azt mondta, hogy ide jöjjek, ide jöttem, azért akkor tessék már megnézni, hogy a gyerök él-e. Megnézték, minden okés volt odabent, így felkötöttek CTG-re, és hívtak egy mentőt, hogy vigyen át későbbi kínszenvedésem és pokoljárásom színhelyére. Ekkor még teljesen zárt méhszájam volt, fájásom szinte nulla, éppen csak minimál. És elkezdtem várni a mentőt, egy óra volt csak, és átvittek. Persze azon aggódtam, hogy a srácok gerincsérvet kapnak, ha engem fel kell emelniük, bizonygattam, hogy lemegyek ám én egyedül a lépcsőn, hagyjuk a liftet.
Kicsit szirénáztunk is. Kedélyem jó volt, viccelődtünk, bele sem gondoltam, hogy babocs korababa lesz. Mi baja lehet az én gyerekemnek? Semmi. Tökegyértelműen semmi. Közben DrB kintről szerkázott nekem a pokol bugyrába orvost - szóval egyedül nem leszek, azért az is jó.
Megérkeztünk a mentővel, felszenvedtek a másodikra a szülőszobára, majd leadtak. A szülésznőnek az első kérdése az volt, hogy "fel tud állni?" na mondom végre egy értelmes lélek... és pattantam is fel. Azonnyomban kaptam egy branült, egy antibiotikumot, és lecsapolt belőlem vagy hat fiola vért. Beköltöztetett egy szülőszobába - ekkor már teljesen világos volt, hogy itt nincs visszaút, a babocska jönni fog. Ma. Vagy holnap...
És jött az első vizsgálat. Kenetvétellel. Hű, azért az kemény menet volt - viszont már egy ujjnyira tágultam. Ekkor volt 11 óra.