Hát ez egy olyan hely, amit nagyon sok tényezőre fel lehetne bontani - tán meg is teszem. Amikor először mentem a PIC-re, 9-re, persze vagy 10 perccel hamarabb ott voltam. Voltak ott más nők is, üldögéltek, beszélgettek, én a kezemet tördeltem, rágtam a körmömet, a hajamat téptem, és vártam ahogy ketyegnek a percek. Tökre meg lehet ismerni a kezdő PIC-ezőt, meg azt, aki már 50-60 napja jár be.
Átléptem az ajtót, és onnantól kezdve már csak "anyuka" megszólítással éltek felém. A babocs még mindig sapkában, orrán CPAP, kezei, lábai meggyötörve, kék-zöld véraláfutásosan. Ezentúl bármikor mentem, állandó félelemben éltem, hogy hogyan találom a gyereket, él-e még, és ha igen, akkor mit talált ki, mit mondanak majd az orvosok, nővérek, mi történt vele. Volt hogy hányt, volt, hogy szedálni kellett, volt, hogy lekötözték a kezeit, volt, hogy beöntést kapott, vagy éppen leállt a légzése, és erősen kellett stimulálni, hogy újra indítsa, besárgult, légmellet (PTX) kapott, nem tudták betenni a branült, mert minden vénája szétrobbant...
Rettegtem minden alkalomtól, amikor odamentem, mert nem akart javulni. Árgus szemekkel vizslattam a rákötött gépeket, megtanultam mi a szaturáció (mert eddig csak a Dr House-ban hallottam), hogy mennyi a normális szívverése egy ilyen csöppségnek, hogy mit jelent ha mennyi oxigén megy be a CPAP-on.
Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy jobb is, ha nem én felügyelem a gyereket, mert még valami baja lenne, maradjon inkább ott örökre.
Naponta háromszor mehettem be hozzá, elvileg negyed órára, de midnig több lett belőle. Bár állandóan ott akartam lenni, amikor ott voltam, nem tudtam mit tegyek, hogyan fogjam meg, miéhez lehet hozzáérni. Általában tenyeremmel a mellkasát simogattam, és a kezét vagy a lábát a másik kezemmel. Vagy ha már lehetett, a fejét. De nem ölelhettem magamhoz, csak egy hét után, akkor is csak 5 percre, felügyelet alatt. Mert elkezdett aztán javulni a helyzet... csak addigra én már lelkironcs voltam, a világ összes könnyét elsírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése