Nos

Ezer éve nem tudtam írni, átmeneti egyedülállószülőségem némi hozzászokást igényelt, így mostanra rázódtam bele. Na meg. Na meg a többi.
... hogy lassabban fejlődik, és emiatt izgulok
... hogy a házasságunk túlélje ezt az egy év különlétet - nyilván emiatt is izgulok
... és hogy közben éljek is valahogy
... a lelkiismeretfurdalásom, hogy izgulok a gyerek miatt (1. pont), miközben hálás lehetnék, hogy van, itt van, és egy cukorzsák
... hogy néha türelmetlen vagyok vele, pedig egy cukorzsák
... hogy a barátnőimmel nem mindig tudok szót érteni,
... hogy úgy érzem nagyon kevesen értenek meg most igazán, miközben eddig mindig nekem volt igazam, és nem csak túlparázom, hanem ha aggódom valamin, később kiderült, hogy igen, jók a megérzéseim.

Szóval... szóval ennyi van most.

Szempont

Teljesen rászűkültem a gyerekre, így nemigen tudok írni, mert babablogból van kismillió, és bár igensok minden izgulni valóm van a Babszemmel kapcsolatban (és nem csak olyan, hogy jajj mikor áll fel, jajj folyik az orra, jajj sír), sajnos nem tudom kikapcsolni. Mondjuk sokat javult a helyzet, mert már tudok mély levegőt venni, tudok elvonatkoztatni, megnyugodni. Aztán van amikor teljesen ráfeszülök - és az meg nem jó senkinek, nekem sem, neki pláne.

Most csak annyit akartam írni, hogy mostanában próbálok minden helyzetben kicsit átlépni az interakcióm másik résztvevőjének szempontjába, nézőszögébe, bőrébe, cipőjébe. Hihetetlen megvilágosító élmény.

Holnap - hogyan ne görcsöljek rá?

Na eljött az a nap, amikor már csak egyet kell aludni, és mehetünk haza. Továbbra is vegyes érzelmekkel várom, de az utazás előtti szokásos izgulás azért rajtam van, a pakolás, dugó, lekéssük satöbbi. Eddig midnig minden rendben volt, dehát ugye az izgulás lételemem sajnos, hiába próbálom megtanulni a nemizgulás művészetét.

Olvasok ilyen mindenféle terhes fórumokat, egyebeket, és ott gyakran felmerülő kérdés, hogy hogyan lehet arra nem rá görcsölni, hogy valaki babát akar. DrB szerint, ha egy nőnek azt mondod, hogy okés, legyen baba, akkor az a nő megőrül, és onnantól kezdve csak az érdekli. És akkor jön a próbálkozás. És ha nem sikerül elsőre, másodikra, jön a görcs, na meg az egyre jobban akarás. Kipróbálnak ezt-azt, és felmerül az állandó kérdés, hogyan ne görcsöljek rá valamire, amit annyira akarok?
Mivel a nemizgulás művészetét tanulom, én a következő taktikát alkalmazom, minden helyzetben, amikor elkezdek valamire rágörcsölni, vagy izgulni.

• előre kigondolok valamit, amivel elterelem a gondolataimat. Valami, amit várok, vagy tudom, hogy meg fog történni, és jó róla fantáziálni - egy utazás, egy új bútor, új munka, buli, mittudomén. Valami, aminek semmi köze ahhoz, amin izgulok/görcsölök
• amikor eszembe jut, amin izgulok, akkor először is, veszek 3 mély levegőt, lehetőség szerint még a szememet is becsukom, a tenyeremet direkt kinyitom - mintha az izgulás ott lenne az öklömben, és ki kéne engedni. Próbálom a vállaimat, egész karomat elernyeszteni
• és direkt arra gondolok, amit előre kitaláltam. Erősen. 

Egy idő után egészen jól megy, és azt kell mondjam, használ. Nekem. 

Neked mi?

A nemizgulást megtanulni

Egy ideje igyekszem ezen, hogy ne izguljak. Hogy ne folyton ugyanarra gondoljak. De nem megy, most már ott tartok, hogy átadom magam az izgulásnak, és annyit izgulok, amennyit jólesik. És akkor rájöttem, hogy nem is az izgulással van baj, hanem a kétségbeeséssel, amibe az izgulással lovalom magamat.

Szóval akkor mondd meg, hogyan lehet nem izgulni? Hogyan lehet nem rákattani valamire? Divatosan hogyan ne görcsöljek rá? Ha tudod, áruld el nekem, mert nem szeretem azt a sötét helyet, ahova az izgulás elvisz. Sem a rémálmokat.

ühh

Na akkor menek az orvoshoz, nem aludtam, izgulok. És a legszörnyűbb, hogy ma még mindig nem fogok semmit megtudni. Olyan ez, mintha kővel sújtottak volna egy irgalmatlant a gyomorszájamra.

annyi sok a vízen

Most hirtelen annyi minden támadott le, hogy. Az első az természetesen az izgulás, elképesztő hullámban tört ma rám, továbbra is jelek után kutatok, figyelek, hogy megerősítsem vagy elvessem az izgulás tárgyát. Nem egészen tudom leírni, milyen érzés, de ha valaki már izgult olyanon, ami nem saját hatáskörbe tartozik, de életfontosságú, akkor érti. Olyan, mint egy rossz vizsga. Vagy amikor először vadvizieveztem. No nem rafting, hanem kőkeményen egyedül kajakban a gyorsvíz ellen. A víz 4-5 fokos volt, és természetesen az első dolog - miután sokkoltam magam és környezetemet az egésztestes neoprén (miért nem prém? az kedvesebb) ruha viselésének magas gúnyolódásra/viccelődésre-okot-adó faktorával - be kell engedni a fent említett iszony ruházat alá a hideget. Mert csak ekkor tart majd melegen. Viszont tényleg melegen tart, ezt többszöri kényszermártózás után saját tapasztalatból állítom. Szóval ott állsz beöltözve, megfürödve jegeces folyóban, beülsz a kajakodba, beborulsz, beülsz, és ismét beborulsz. És akkor jön az első izgalom hullám, mármint az elős igazi, ami nem amiatt van, hogy mi lesz, hogy lesz. Hanem amikor szembesülsz azzal, hogy hiába evezel jól, hiába úszol jól, itt olyan erőkkel állsz szemben, amik nem cicóznak, nem engednek. Az a zsigeri izgulás, amikor felötlik benned, hogy mégis mia a dunnafasznak vagy itt, de menni kell, mert. Odataszít a muszáj is.  Az az izgulás, amikor hatalmadat vesztetted, nincs apelláta (kedvencbarátom szerint lamelláta), kie kell bekkelni a végét.
Nem tudom leírni, mennyire észveszett ez, mennyire nem tudsz csinálni semmit, és mennyire egyedül vagy ebben, hiába vannak melletted annyian, és hiába vannak páran igen közel, nem értik, amíg nem mentek ezen át.

Egyetlen rosszabb dolog van. Január 24. Amikor megállt a világ. Az egész világ. De ezt máskor. Tán. Most vannak a fejemben többi dolgok, azokat is ki kell

Izgalom és ámítás

Namost az van, hogy izgulok valamin - nem is lényeges, hogy min. Ezt a blogot is azért írom, hogy aggodalmamat itt kiadjam (tessék: agg agg), lévén egyedül vagyok a nap nagyrészében, 10 km-re sehol senki, a szomszéd birkáival tudnék még beszélgetni (a szomszéd nem jófej). Naszóval izgulok. És ilyenkor jeleket keresek - mert ugye a csajok ilyenek - hogy fű most ez, há, most az. És annyira bele tudok bonyolódni a saját gondolataimba, hogy már nem tudom, hogy valójában mi a stejsz.
+ hogy tényleg van-e jel, és ügyesen észreveszem (más dolgom nincs is)
+ vagy nincs, csak én látok már minden bele dolgokat, amik nincsenek
+ vagy csak azért vannak jelek, mert annyira akarom, hogy a világ produkál nekem áljeleket.

And now something completely different...

Drága DrB kitalálta, hogy nyáron elmegy a Buddhisták közé 10 napra, valami stresszoldásra, mert akkor 10 napig nem beszél, nem csinál semmit, nem tudja mit csinálhat. Hát vannak ilyenek, hogy nem is olvashatsz, nem nézhetsz TV-t, nincs internet, nincs telefon, semmi sincs, csak Te és a gondolataid. Nehezebb, mint hangzik.
Mesmer: hű, és akkor 10 napig csak gondolkozol, gondolkozol? Mi minden fog neked eszedbe jutni?
DrB: Na ezért nem mehetesz te ilyenre, mert neked negyed óra is elég ahhoz, hogy a következő félévre való átcsavart-gondolatmennyiség kijöjjön belőled. 

Hm... nem kéne megosztanom vele mindent, ami eszembe jut?

ehh

Esik az eső, beszélni sincs kedvem. A birkák áznak szegények, a teheneket megint a szemközti rétre terelték, azok sem élvezik. Ehh micsoda nap ez. Ráadásul le kell mennem a postára, megkérdezni, hogy hol maradnak a csomagjaim. Nem vagyok boldog ma.
Ráadásul amin nem kéne izgulnom, természetesen izgulok.