- "de pici!" és nem az a gond, hogy ezt mondják, mert a gyerök télleg nem nagy (3 kg, 56 cm jelenleg), de közben mutogatnak
- "úristen megfullad"... persze, mert arra játszom, hogy a gyerekemet a nagynyilvánosság előtt, egy narancssárga hordozókendővel öljem meg. Nem tud megfulladni a kendőben, akármi van. Még sose senki nem halt meg kendőben. Egyszer volt valami félnótás, aki zsákba kötötte a gyereket, és az összecsuklott, azért halt meg. De egyébként, ha jól van felkötve, és a kendő jó minőségű, akkor nem tud megfúlni.
- "nem túl szoros? nézd a lábát, nem túl szoros?" Nem. Főleg, mert ezt egy rugalmas kendő, tehát anyagában nyúlik. Nem tudom elég szorosra kötni. Ez csak akkor vicces, amikor rokon nyegtet ezzel, hogy de "nézdmárszegényt, ez biztos túl szoros". Nem az. Tanfolyamon voltam, hogyan kell csinálni.
- "tejóég, ez itt egy gyerek?" nem, a ruhám mintáján van láb
- és akkor vannak azok, akik csak úgy megszólítanak az utcán, beszélgetni (mert ráérek nyilván). A csúcs az a hölgy volt, aki még a ciklusát is elmesélte. Nemá.
- és a lábát fogdossák. Jó esetben a lábát. Volt olyan is, aki azt gondolta megsimogathatja az arcát. Hátnemá.
- Aztán a szüléstörténetek garmadát hallgatom végig, ma pl a 30-as buszon. Hogy a 4 gyereke hány kg volt, a kiírthoz képest mikor születtek, és hány órát vajúdott, közben mik voltak.
- Ja, és a tej. Hogy mennyi teje volt, mennyi ideig szoptatott, hogy nekem van-e, mennyi, milyen gyakran, stb.
2012. július 31., kedd
Hordozom a csemetémet - avagy megjegyzések egy hordozókendőre
Továbbra sem a babocsról szól a blog, de. Szóval hordozom a gyerekemet, kendőben, mint Bantuországban már ezer éve mindenki. A megjegyzések magukért beszélnek, hogy hol tart a nép most ebben a kérdésben.
2012. július 25., szerda
Dr House - utolsó évad
Végignéztem az egész Dr House-t, mind a 8 évadot. Nem érzem magam ettől egy hősnek, nagyon élveztem, végig. Kevés olyan szál volt, ami nem jött be, vagy felesleges volt - ilyen volt pl Amber, Wilson barátnője. Nekem nagyon nem hiányzott, nem bántam, hogy meghalt, sőt. Valahogy nem bírom azt a színészt (Anne Dudek), lehet, hogy a lapátkezek zavarnak annyira... naszóval amikor meghalt, kicsit túlzottnak találtam Wilson senyvedését, nekem nem úgy tűnt, hogy annyira oda vannak egymásért, hogy ez lenne élete szerelme, vagy hogy olyan sokáig voltak együtt.Kicsit erőltetett volt, hogy az eredeti gárda maradt (Foreman, Chase, Cameron), amikor megérkezett az új (13, Taub, Kutner). Az már jobb volt, amikor Cameron végre megszűnt, és Chase és Foreman csatlakozott. Namindegy, azért végig jó volt a színvonal.
És a legjobb, a 8. évad volt. Ütős befejezés, nagyon tetszett, hogyúgymondjam nem bírtam letenni, szinte egyben végignéztem. Jó, hogy csak Wilson és House maradt, hogy alapvetően az ő barátságuk lett a lényeg az egészben. Ja, a kínai csaj, haláli. Vagy koreai volt? :)
Nézzétek meg.
10/10, teljesen egyértelműen. Imádtam.
2012. július 19., csütörtök
Vége
Lezárom, nem írok többet a PICről, mert szerintem lassan kezdem elfogadni, hogy így indult az élet. Most azon vagyok, hogy kurvára jóvá tegyem neki, hogy a babocska jól érezze magát itt, velem, velünk. Nem vagyok a gyerekelkényeztetés híve, de most kiteszem a lelkemet ezért a kislányért. És csak rimánkodni tudok, hogy ne emlékezzen, vagy legalábbis enyhíteni tudjam.
Csak mert ha én emlékszem egy elvesztett ikerre, akkor ő is fog erre.
Csak mert ha én emlékszem egy elvesztett ikerre, akkor ő is fog erre.
2012. július 10., kedd
Anyatej a PIC-en
Ez most csak egy példa lesz arra, hogy én miért éreztem magam ultrapocsékul azon a másfél héten, amikor a PIC-re kellett járni.
Hogy milyen érzés az, hogy életemben először tej jön belőlem, és nem gyerek szívja ki, hanem valami félhülye védőnőnek álcázott vadbarom cuccog rajta egy kézi fejővel, miután már az első belövelléstől kőkeményre nőtt, na azt most nem ecsetelem. (mert miközben ott ülök az ágyon, a védőnő feltétlenül mindkét mellemet látni akarta a művelethez, közben a szobatársam pasija+nagybátyja és annak felesége, valamit a vizitelő orvos ezt nézi... hát a megalázásnak vannak fokozatai)
Szóval felviszem a PIC-re kijelölt látogatási időben a tejemet, akkor lecsesznek, hogy ezt így nem lehet, mert pasztörizálni kell, vigyem át egy egészen más épületbe, majd hozzam vissza, de oda csak du 14h00-ig lehet menni, viszont a tej meg legyen itt etetési idő előtt fél órával. Na kérdem, miért kell pasztörizálni, amikor itt vagyok, és frissen fejem a saját tejemet, steril fejővel, az ő steril üvegükbe. Másnap a főorvos asszony - amikor a mellének szegeztem a kérdést, hogy miért kell a tejemből kiszedni pasztorizálással a lényeget - rákérdez, hogy akkor ezekszerint Ön még itt van a kórházban? Hát igen mondom, de közben azt gondolom, hogy bassz, nem látod, hogy köntösben, hálóingben vagyok? Kicsit elvonul prézsmitál a többiekkel, és visszajön, kisüti, hogy akkor hozhatom a friss tejet félórával etetés előtt reggel 8 és este 8 között. Fű, hősnek érzem magamat, hogy ezt elértem... azt nem tudom, a többi anyuka miért nem, de nem az én ügyem.
Innentől azért komoly program volt, mert fejnem kellett, előtte sterilizálni, de a gyereket is látogatni... szóval el voltam rendesen foglalva, pihenni nemigen tudtam (3 nappal a szülés után), ha tudtam volna, akkor jöttek a látogatók.
Másnap megyek látogatásra. Új nővérgárda, már tudtam, hogy ez gáz lesz ám így. Az egyik bentfekvő anya valamit kérdez a tejjel kapcsolatban. Erre jön a nővérke, hogy dehát pasztörizálni kell, mert ő így nem adja oda. Na de mondom (mert nyilván egyből bele kell szólnom) a főorvos asszony azt mondta... de neki meg nem szóltak... akkor mondom hívja fel. És akkor jön egy fiatalabb orvoska, és odaszól a nővérkének, hogy ugyan hagyd már, a főorvos asszony csak azért találta ezt ki, hogy az anyukáknak legyen mivel elfoglalni magukat, úgysem adjuk oda, ez csak valami hülye pszichológia. Fú, teljesen elöntötte az agyamat a vér, és egbyől megkérdeztem, hogy ezekszerint a gyerekem meg sem kapja az anyatejet, amit hurcibálok neki? Tudják ők, hogy a WHO mit ajánl? stb stb? Mondták, hogy megkapja - de addigra már nem hittem nekik, elkeseredve, és teljesen magam alatt zokogtam végig a következő órát (csak annyit, mert utána sterilizálni kellett, majd fejni, majd vinni a tejet, hátha megkapja).
De volt, aki azt mondta, hogyne vigyek olyan sokat (30 ml), mert úgyis csak 5 ml-t eszik meg a babocs, és a többivel nem tudnak mit kezdeni. Hát mondom, azért én cska hozom, ami van, hátha egyszer csak többet enne, vagy maradjon éjszakára. "Csak nem gondolja az anyuka, hogy éjszaka is tejet kap?" Hát mondom miért nem? "mert nem friss" akkor hozok frisset "jajj, neeee, az anyuka csak pihenjen éjszaka, ne keljen fel" dehát fejnem fel kell kelni, ígyis-úgyis, csak így én öntöm ki deciszám a tejet... "nem, nem anyuka csak aludjon éjszaka, lesz elég dolga, ha majd hazajut a babocs"
Egy szó: agyfasz...
Hogy milyen érzés az, hogy életemben először tej jön belőlem, és nem gyerek szívja ki, hanem valami félhülye védőnőnek álcázott vadbarom cuccog rajta egy kézi fejővel, miután már az első belövelléstől kőkeményre nőtt, na azt most nem ecsetelem. (mert miközben ott ülök az ágyon, a védőnő feltétlenül mindkét mellemet látni akarta a művelethez, közben a szobatársam pasija+nagybátyja és annak felesége, valamit a vizitelő orvos ezt nézi... hát a megalázásnak vannak fokozatai)
Szóval felviszem a PIC-re kijelölt látogatási időben a tejemet, akkor lecsesznek, hogy ezt így nem lehet, mert pasztörizálni kell, vigyem át egy egészen más épületbe, majd hozzam vissza, de oda csak du 14h00-ig lehet menni, viszont a tej meg legyen itt etetési idő előtt fél órával. Na kérdem, miért kell pasztörizálni, amikor itt vagyok, és frissen fejem a saját tejemet, steril fejővel, az ő steril üvegükbe. Másnap a főorvos asszony - amikor a mellének szegeztem a kérdést, hogy miért kell a tejemből kiszedni pasztorizálással a lényeget - rákérdez, hogy akkor ezekszerint Ön még itt van a kórházban? Hát igen mondom, de közben azt gondolom, hogy bassz, nem látod, hogy köntösben, hálóingben vagyok? Kicsit elvonul prézsmitál a többiekkel, és visszajön, kisüti, hogy akkor hozhatom a friss tejet félórával etetés előtt reggel 8 és este 8 között. Fű, hősnek érzem magamat, hogy ezt elértem... azt nem tudom, a többi anyuka miért nem, de nem az én ügyem.
Innentől azért komoly program volt, mert fejnem kellett, előtte sterilizálni, de a gyereket is látogatni... szóval el voltam rendesen foglalva, pihenni nemigen tudtam (3 nappal a szülés után), ha tudtam volna, akkor jöttek a látogatók.
Másnap megyek látogatásra. Új nővérgárda, már tudtam, hogy ez gáz lesz ám így. Az egyik bentfekvő anya valamit kérdez a tejjel kapcsolatban. Erre jön a nővérke, hogy dehát pasztörizálni kell, mert ő így nem adja oda. Na de mondom (mert nyilván egyből bele kell szólnom) a főorvos asszony azt mondta... de neki meg nem szóltak... akkor mondom hívja fel. És akkor jön egy fiatalabb orvoska, és odaszól a nővérkének, hogy ugyan hagyd már, a főorvos asszony csak azért találta ezt ki, hogy az anyukáknak legyen mivel elfoglalni magukat, úgysem adjuk oda, ez csak valami hülye pszichológia. Fú, teljesen elöntötte az agyamat a vér, és egbyől megkérdeztem, hogy ezekszerint a gyerekem meg sem kapja az anyatejet, amit hurcibálok neki? Tudják ők, hogy a WHO mit ajánl? stb stb? Mondták, hogy megkapja - de addigra már nem hittem nekik, elkeseredve, és teljesen magam alatt zokogtam végig a következő órát (csak annyit, mert utána sterilizálni kellett, majd fejni, majd vinni a tejet, hátha megkapja).
De volt, aki azt mondta, hogyne vigyek olyan sokat (30 ml), mert úgyis csak 5 ml-t eszik meg a babocs, és a többivel nem tudnak mit kezdeni. Hát mondom, azért én cska hozom, ami van, hátha egyszer csak többet enne, vagy maradjon éjszakára. "Csak nem gondolja az anyuka, hogy éjszaka is tejet kap?" Hát mondom miért nem? "mert nem friss" akkor hozok frisset "jajj, neeee, az anyuka csak pihenjen éjszaka, ne keljen fel" dehát fejnem fel kell kelni, ígyis-úgyis, csak így én öntöm ki deciszám a tejet... "nem, nem anyuka csak aludjon éjszaka, lesz elég dolga, ha majd hazajut a babocs"
Egy szó: agyfasz...
2012. július 7., szombat
Orvosok, nővérek a PIC-en
Na, hát ez igen vegyes. Nekem főkként rossz tapasztalatom van, és most nem az orvosok és nővérek hozzáértéséről van szó (pedig van egy-két nővér, akinél azért ez felmerül). Mert mindenki profi, az orvosok kiváltképp, és öröm nézni, hogy milyen szeretettel tudnak fordulni a babákhoz, és hogy a főorvos asszony is odamegy etetni egyes babákat, vagy visszatolja a sérvüket adott esetben. A fiatalabb orvosok meg pláne. Meg ők azok, akik néha azért csak odajönnek hozzád, és mondanak egy-két ezt-azt a gyerekről. Persze azért jobb, ha kérdezel. Megtanultam, hogy specifikusan kell kérdezni, mert az, hogy mi történt a baboccsal az elmúlt 3 órában, számukra nem értelmezhető. De az, hogy: hányt-e? állt-e le a légzése? tudtak-e még szívni a PTX-en? kellett-e röntgenezni? mennyit evett? kapott-e beöntést? próbálták-e cumival? stb. megválaszolható. Ehhez viszont tudni kell, hogy ezt kell kérdezni. Ezt meg csak onnan tudod, hogy ha előtte valaki már elmondta. Azt hogy a babocs hányt egyik nap, csak onnan tudtam, mert valamelyik elpöttyintette. Utána mindig rákérdeztem. Értem én, hogy nem mondanak el mindent, de mégiscsak jogom van a gyerekhez, és jogom van tudni, hogy mi történik vele, még akkor is, ha attól csak megijedek, vagy hüledezek.
A nővérek meg... hát... egyrészt tudom, hogy nagyon kemény meló ez, amit ők csinálnak. És nyilván nem lehetnek kedvesek mindenkivel, mindig. De amikor dúlnak a hormonok, és látod, hogy a babád ott fekszik lekötözve, becsövezve, akkor minden mini-emberséghez simulsz. Az olyan mondatok, hogy "nem kéne azt a szegény gyereket annyit macerálni", amikor már egész éjjel arra vártál, hogy hozzáérhess, igen csak mellbe vágnak, szöges ostorral. Meg az "Anyuka most csak a szemével simogassa, mert nagyon nyugtalan volt eddig, sírt sokat, és szedálni kellett". És a többi... Tudom, hogy nekik érdekük, hogy a babocsok csendben nyugodtan maradjanak, a babáknak is jobb, ha alszanak, vagy be vannak nyugtatózva, mert kevésbé érzik, de mélységesen hiszek abban, hogy az én érintésem is igenis fontos. Illetve hátugye nem az enyém, hanem az anyáké. Bár többször volt, hogy csak egymás között zsolozsmáztak, hogy miért megyek minden alkalommal, miért nem hagyom már békén a gyereket (vagy őket??). Hogy hogy lehet az, hogy én még mindig bent fekszem a kórházban, amikor sima szülés után 3 nappal hazaküldenek, akkor biztos nem járnék be annyit.
Alapvetően az anyuk a szükséges rosszak, a küszöb alatt kúszva-magamat megalázva kellett kuncsorognom az infoért, és némi megértésért. Egyesével kellett a nővéreket megnyerni magamnak, mindegyikkel kicsit nyuszózni, jó pofizni, hogy még 5 percet hagyjanak a gyerekkel.
Ismétlem, megértem őket... de nekem ez nem segít, mert a lelkemet-szívemet ütötték-verték-rugdosták.
Ettől függetlenül hálás vagyok nekik, hogy gyógyítanak, mert nélkülük... bla bla
A nővérek meg... hát... egyrészt tudom, hogy nagyon kemény meló ez, amit ők csinálnak. És nyilván nem lehetnek kedvesek mindenkivel, mindig. De amikor dúlnak a hormonok, és látod, hogy a babád ott fekszik lekötözve, becsövezve, akkor minden mini-emberséghez simulsz. Az olyan mondatok, hogy "nem kéne azt a szegény gyereket annyit macerálni", amikor már egész éjjel arra vártál, hogy hozzáérhess, igen csak mellbe vágnak, szöges ostorral. Meg az "Anyuka most csak a szemével simogassa, mert nagyon nyugtalan volt eddig, sírt sokat, és szedálni kellett". És a többi... Tudom, hogy nekik érdekük, hogy a babocsok csendben nyugodtan maradjanak, a babáknak is jobb, ha alszanak, vagy be vannak nyugtatózva, mert kevésbé érzik, de mélységesen hiszek abban, hogy az én érintésem is igenis fontos. Illetve hátugye nem az enyém, hanem az anyáké. Bár többször volt, hogy csak egymás között zsolozsmáztak, hogy miért megyek minden alkalommal, miért nem hagyom már békén a gyereket (vagy őket??). Hogy hogy lehet az, hogy én még mindig bent fekszem a kórházban, amikor sima szülés után 3 nappal hazaküldenek, akkor biztos nem járnék be annyit.
Alapvetően az anyuk a szükséges rosszak, a küszöb alatt kúszva-magamat megalázva kellett kuncsorognom az infoért, és némi megértésért. Egyesével kellett a nővéreket megnyerni magamnak, mindegyikkel kicsit nyuszózni, jó pofizni, hogy még 5 percet hagyjanak a gyerekkel.
Ismétlem, megértem őket... de nekem ez nem segít, mert a lelkemet-szívemet ütötték-verték-rugdosták.
Ettől függetlenül hálás vagyok nekik, hogy gyógyítanak, mert nélkülük... bla bla
2012. július 2., hétfő
PIC - avagy a koraszülött intenzív
Hát ez egy olyan hely, amit nagyon sok tényezőre fel lehetne bontani - tán meg is teszem. Amikor először mentem a PIC-re, 9-re, persze vagy 10 perccel hamarabb ott voltam. Voltak ott más nők is, üldögéltek, beszélgettek, én a kezemet tördeltem, rágtam a körmömet, a hajamat téptem, és vártam ahogy ketyegnek a percek. Tökre meg lehet ismerni a kezdő PIC-ezőt, meg azt, aki már 50-60 napja jár be.
Átléptem az ajtót, és onnantól kezdve már csak "anyuka" megszólítással éltek felém. A babocs még mindig sapkában, orrán CPAP, kezei, lábai meggyötörve, kék-zöld véraláfutásosan. Ezentúl bármikor mentem, állandó félelemben éltem, hogy hogyan találom a gyereket, él-e még, és ha igen, akkor mit talált ki, mit mondanak majd az orvosok, nővérek, mi történt vele. Volt hogy hányt, volt, hogy szedálni kellett, volt, hogy lekötözték a kezeit, volt, hogy beöntést kapott, vagy éppen leállt a légzése, és erősen kellett stimulálni, hogy újra indítsa, besárgult, légmellet (PTX) kapott, nem tudták betenni a branült, mert minden vénája szétrobbant...
Rettegtem minden alkalomtól, amikor odamentem, mert nem akart javulni. Árgus szemekkel vizslattam a rákötött gépeket, megtanultam mi a szaturáció (mert eddig csak a Dr House-ban hallottam), hogy mennyi a normális szívverése egy ilyen csöppségnek, hogy mit jelent ha mennyi oxigén megy be a CPAP-on.
Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy jobb is, ha nem én felügyelem a gyereket, mert még valami baja lenne, maradjon inkább ott örökre.
Naponta háromszor mehettem be hozzá, elvileg negyed órára, de midnig több lett belőle. Bár állandóan ott akartam lenni, amikor ott voltam, nem tudtam mit tegyek, hogyan fogjam meg, miéhez lehet hozzáérni. Általában tenyeremmel a mellkasát simogattam, és a kezét vagy a lábát a másik kezemmel. Vagy ha már lehetett, a fejét. De nem ölelhettem magamhoz, csak egy hét után, akkor is csak 5 percre, felügyelet alatt. Mert elkezdett aztán javulni a helyzet... csak addigra én már lelkironcs voltam, a világ összes könnyét elsírtam.
Átléptem az ajtót, és onnantól kezdve már csak "anyuka" megszólítással éltek felém. A babocs még mindig sapkában, orrán CPAP, kezei, lábai meggyötörve, kék-zöld véraláfutásosan. Ezentúl bármikor mentem, állandó félelemben éltem, hogy hogyan találom a gyereket, él-e még, és ha igen, akkor mit talált ki, mit mondanak majd az orvosok, nővérek, mi történt vele. Volt hogy hányt, volt, hogy szedálni kellett, volt, hogy lekötözték a kezeit, volt, hogy beöntést kapott, vagy éppen leállt a légzése, és erősen kellett stimulálni, hogy újra indítsa, besárgult, légmellet (PTX) kapott, nem tudták betenni a branült, mert minden vénája szétrobbant...
Rettegtem minden alkalomtól, amikor odamentem, mert nem akart javulni. Árgus szemekkel vizslattam a rákötött gépeket, megtanultam mi a szaturáció (mert eddig csak a Dr House-ban hallottam), hogy mennyi a normális szívverése egy ilyen csöppségnek, hogy mit jelent ha mennyi oxigén megy be a CPAP-on.
Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy jobb is, ha nem én felügyelem a gyereket, mert még valami baja lenne, maradjon inkább ott örökre.
Naponta háromszor mehettem be hozzá, elvileg negyed órára, de midnig több lett belőle. Bár állandóan ott akartam lenni, amikor ott voltam, nem tudtam mit tegyek, hogyan fogjam meg, miéhez lehet hozzáérni. Általában tenyeremmel a mellkasát simogattam, és a kezét vagy a lábát a másik kezemmel. Vagy ha már lehetett, a fejét. De nem ölelhettem magamhoz, csak egy hét után, akkor is csak 5 percre, felügyelet alatt. Mert elkezdett aztán javulni a helyzet... csak addigra én már lelkironcs voltam, a világ összes könnyét elsírtam.
2012. július 1., vasárnap
Szülés utáni első éjszaka - egyedül
Szóval ott fekszem 2 órát egyedül szülés után. Ki vagyok merülve, az tény, és továbbra is pisilnem kell - szerencsére jön a szülésznő, aki segít eljutnom a slóra (bár mondtam neki, hogy minden úgy kezdődött, hogy nekem pisilnem kell, szóval nem biztos, hogy merek szólni neki). Hát a szülés utáni első pisilés azért nem túl jó, szóvá is tettem persze. Aztán beültet egy tolókocsiba, és megyünk megnézni a babocskát a PIC-re (Perinatal Intensive Centre) vagyis a koraszülött intenzívre. Betolnak, odatolnak egy inkubátorhoz, amiben egy baba fekszik kiterítve, fején sapka, orrán valami cső (jóval jóval később tudom meg, hogy ez CPAP), keze lába összeszúrkálva. Kapkodja a levegőt, szeme csukva, szinte halott. Nem nyúlhatok hozzá.
A doktornő valamit vartyog a gyerekről, de nem tudom mit, nem emlékszem. És közölték, hogy másnap reggel 9re jöhetek a gyerekhez, adtak egy halom papírt, hogy olvassam el, írjam alá. És ennyi, már toltak is kifelé.
Levittek a szobámba- itt töltök majd másfél hetet. Lefekszem, a szembe falon egy konnektor van, azt nézem. Azt nézem egész éjszaka, amikor irdatlan hatalmas vihar tör ki, ott csapkod a villám mellettem. És a babocs meg egyedül valahol, biztos sír nélkülem, és nincs aki megvigasztalja.
Nem aludtam egy percet sem. Fájt is a sebem, de a lelkem még sokkal jobban. Ha mehettem volna a gyerekhez, szarok a sebre, pattanok fel, és futok hozzá. Hihetetlen erő ez. Hajnali egykor kibattyogok a nővérkéhez, kérek egy fájdalomcsillapítót. Nővére nyilván sehol, így visszakecmergek az ágyba, és megnyomom a nővércsengőt. Jön is - én meg elkezdem a végeláthatatlan bocsánatkérések sorát, hogy hát nem is tudom mi itt a protokoll, nekik hogy lenne jobb, de próbáltam kimenni, csak nem volt ott senki, de nem akartam felébreszteni....
4kor lett véres a lepedőm, de vártam türelemmel 6ig, akkor kimentem, szóltam a nővérkének, hogy ki kéne cserélni, mert. Erre odabaszott egy léepedőt, hogy tessék, így 14 órával szülés után magamnak cseréltem a lepedőt ki. És elkezdtem készülni a 9 órára, amikor láthatom a babámat, úgy, becsövezve. Mintha randira mennék.
A doktornő valamit vartyog a gyerekről, de nem tudom mit, nem emlékszem. És közölték, hogy másnap reggel 9re jöhetek a gyerekhez, adtak egy halom papírt, hogy olvassam el, írjam alá. És ennyi, már toltak is kifelé.
Levittek a szobámba- itt töltök majd másfél hetet. Lefekszem, a szembe falon egy konnektor van, azt nézem. Azt nézem egész éjszaka, amikor irdatlan hatalmas vihar tör ki, ott csapkod a villám mellettem. És a babocs meg egyedül valahol, biztos sír nélkülem, és nincs aki megvigasztalja.
Nem aludtam egy percet sem. Fájt is a sebem, de a lelkem még sokkal jobban. Ha mehettem volna a gyerekhez, szarok a sebre, pattanok fel, és futok hozzá. Hihetetlen erő ez. Hajnali egykor kibattyogok a nővérkéhez, kérek egy fájdalomcsillapítót. Nővére nyilván sehol, így visszakecmergek az ágyba, és megnyomom a nővércsengőt. Jön is - én meg elkezdem a végeláthatatlan bocsánatkérések sorát, hogy hát nem is tudom mi itt a protokoll, nekik hogy lenne jobb, de próbáltam kimenni, csak nem volt ott senki, de nem akartam felébreszteni....
4kor lett véres a lepedőm, de vártam türelemmel 6ig, akkor kimentem, szóltam a nővérkének, hogy ki kéne cserélni, mert. Erre odabaszott egy léepedőt, hogy tessék, így 14 órával szülés után magamnak cseréltem a lepedőt ki. És elkezdtem készülni a 9 órára, amikor láthatom a babámat, úgy, becsövezve. Mintha randira mennék.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)