2011. július 8., péntek

alkonyzóna

hű, ez de fos érzés. Megyek, meglátom, azt hiszem ő az. Nem lehet, ő, mert nem lehet, fizikai képtelenség. De bennem felmegy az adrenalin, felgyorsul a szívem, levegőt nem is tudom, hogy veszek-e, és bár tudom, hogy nem lehet ő, utánamegyek, hátulról nézem, keresem a különbségeket, de a hasonlóságot is, ó igen, a fejét úgy tartja, de nem hordana ilyen cipőt, a pénztárcáját ugyanúgy fogja a kezében, de a járásában van egy hangyányi eltérés. Mindezt 1 másodperc alatt mérem fel, a fejemben lassul az idő. Megkopogtatom a vállát, várom, hogy megforduljon, meglássam azt az arcot, amit a Nagy Világmegállás óta nem láthatok, tudom, hogy nem lehet ő, de  hátha, hátha vannak csodák, hátha mégis, hátha két szempillantás múlva mégis azt a mosolyt látom, amit sosem fogok többet.

és nem. Ott állok megzavarodva, csalódva.

Alkonyzóna.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés küldése