Hogyan? Szomor

Most szabadultam, de még fáj. Mindenhogyan fizikailag is. Néha úgy érzem nincs tovább, inkább feladom az egészet, leszarom, majd lesz valami, egyszer minden eljön. De én ezen mégegyszer nem megyek át, mert nem bírok, nem bírom,
Hogyan teszek rendet a fejemben, ahol most csak csomók, kövek, és mocskos víz van?
Hogyan bírom rá magamat megint, a továbbra? Tovább lélegzésre?
Hogyan nem leszek szarul megint?
Hogyan nem leszek depressziós? Vagy végtelenül szomorú?
Hogyan éljek?
Hogyan éljek ezzel?
Túl? nem eléggé?
Miért nem mondja meg valaki végre?

ez már csak a szokásos. Szomor

Mindig, amikor, akkor.
 És annyira, hogy.
Már csak a lélekzet maradt, mert nem tudom, hogy meddig tudok még felállni. Vagy ha azt már nem is, legalább még feltérdelni, négykézlábra, hogy egy utolsó levegőt vegyek, egy utolsó erőfeszítést, hátha. Az állandó miért pont én már el is műlt, már túl régóta tart. A bizonytalanság is. A rosszullétek is. A betegség is. Mesmer vagyok és beteg. Szia Mesmer.

nem bírja ki

Szüval akkor, amikor azt gondolnám, hogy tán mégis, akkor egy perc alatt kideürl, hogy mégsem. Hogy tán megúszom, és csak rossz álom volt, akkor még jobban odabasz.
Így most újabb fejest ugrottam a szomorba, mert az élet nem bírja ki anélkül, hogy engem kicsit csesztessen. (Tudom, hogy másokat is, de ezt én írom).

szomor 2

Felütötte megint a fejét, nem olyan nagyon mint a múltkor. Ez most inkább frusztrált, dühös szomor. Amikor csak kérdés van, és válasz nincs. Tehetetlenül lógok, magamon, a kanapén, a konyhában, a zuhanyalatt. Olyan vagyok, mint egy. Nem találtam rá szót. A leeresztett lufi olyan klisés, és nem is fejezi ki azt a üreget bennem, ahová a fájdalom akkumulálódott idebent.

szomor

Nahát akkor nyígnék. Egyébként is magamterápiájára csinálom ezt itt, és most pont. És megintcsak sötét verem ez, de nem a Petőfi-féle, ez egy saját, nekem gyártott. Nem, tudok nem izgulni, mert izgulok, nem tudok nem arra gondolni, mer másra nem is. Hiába minden, és nem hiába. Olyannyira fáj a szívem, hogy nem látok, de nincs is mit. Kifacsartam, és várok várok, hátha, és keresem magamban a további erőket, hogy ne. Essek. Annyira. Mégmélyebbre. Mert biztos van fölfelé, csak nem találom (tán mert nem látok). Miközben van itt nekem, sok sok csodám, értem én, és mégis. Még úgy tűnik a verem falát kell tapogatnom, bár most a fejem verném bele, vagy kivenném a szívemet, és mélyre bedugnám a falba, fájjon másnak. Ne. Ne fájjon másnak. Csak nyelje el a végtelen mély, és adjon helyette mást. Vadi új, egészségeset, ami tud dobogni, dübögni, dörömbölni itt bent nekem, és nem kell hímestojásoznom vele, és mások előtt bátorarcot felöltve "jólvagyok" mantrával előretolakodni, haláltmegvetően, hogy lássák, én egyben vagyok. Nincs bajom. Jól vagyok.

De ha a Berettyó közelebb lenne, nekimennék, most, itt, gondolkozás nélkül.

Magam vigasztalása kifolyik, kis sós cseppekben küldöm világgá - még csak ezt sem tudom megtartani.