Állok este az ablak előtt, mosogatok, forgatom a habso vízben a poharakat, bögréket, villákat, kanalakat, a sorrend fontos, anyám tanította. Bambulok. (Régebben sokat sírtam mosogatás közben valamiért ott jött ki. Ma már nem) Nézek ki az ablakon, velünk szemben lakások, ugyanolyan kockatömbökben, mint amiben mi lakunk. Függönyök nem behúzva, elmosolyodom, látom DrB-t, ahoyg ablkaról ablakra jár, és minden függönyt behúz. Ez a fóbiája, a függöny. Függöny nélkül nem is érzi jól magát. Ha ki van húzva, feszeng. Viszont így meg pont belátok. Ott egy pasi, jön, majd megy, majd megint jön. Halványfényben. Egyedül. A másikban másik pasi. Olvas talán? vagy ír? Egyedül. Neonban.
És akkor csapott meg. A magány, ami ezekből az ablakokból árad. Megragadta a legbensőmet, megfenyegetett, hogy tudjam. Értem is eljön. Itt ólálkodik, várja mikor adom meg magamat megint neki. Mert szeret engem, jól érzi magát velem. Fenekedik.
Ezentúl este behúzom a függönyt. Nem a nem-látom-nincs-is vezérel, hanem DrB-t húzom olyankor pajzsként magam elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése